Egy szervezet, mely összefogta a felső-Tisza-vidéki szórvány- és szigetmagyarságot
Az asszimiláció által is fenyegetett kárpátaljai magyar nemzetrész „erődítményének” „legkülső védvonalát” alkotja a beolvadásnak leginkább kitett sziget- és szórványmagyarság, melynek zöme a Felső-Tisza-vidéken él, amelyre nagyon oda kell figyelni, és amelynek közösségi szervezetei, rendezvényei – a történelmi egyházak mellett – az asszimiláció hullámverésével dacoló védőgátakként őrzik az ottani magyar közösségeket. Ezek megőrzésében, összefogásukban a KMKSZ előtt nagyon fontos szerepet játszott a Técsői Hollósy Simon Kör.
– Miként jött létre a szervezet? – indítom a beszélgetést a kör egykori elnökével, dr. Szöllősy Tiborral.
– A múlt század nyolcvanas éveinek második felében, mikor a szovjet kommunista politikai rendszerben jelentkeztek és teret nyertek a gorbacsovi enyhülés jelei, felkerestem Técsőn mintegy ötven magyar családot azzal a céllal, hogy informálódjam közeljövőjük elvárásairól, terveiről. Látogatásaimból azt a következtetést vontam le, hogy az emberek megkérdőjelezhetetlenül igénylik egy olyan szervezet létrehozását, ahol szabad akarattal és nyíltan megbeszélhetik közös magyar gondjaik megoldását, terveik megvalósításának a módjait, egymással összefogva tervezhetik jövőjüket, közös nevezőre hozhatják szándékaikat, ünnepelhetik nemzeti és vallási ünnepeinket, pótolhatják – ha részben is – a sok évtizedes megvámolt múlt hiányait.
Volt már példakép: Beregszászban Dalmay Árpád vezetésével figyelemre méltóan működött az Illyés Gyula irodalmi klub. Többször is meglátogattam az elnök urat, aki értékes tanácsokkal látott el, melyeknek hasznát vettük a szervezőmunka, valamint már aktív tevékenységünk során. Emellett arról is értesültünk: „mozgolódnak” a helyi ruszinok nálunk és megyeszerte. Elképzeléseinkben az is meghatározó szerepet kapott, hogy működött a helyi magyar tannyelvű középiskola, melynek általunk megválasztott igazgatója, a tanári kar, a szülői közösség hajlandóságot nyilvánítottak egy magyar szervezet befogadását és működtetését illetően. Ebben a reményekkel telített politikai-társadalmi légkörben kezdtem meg a szervezést.
– Hol, miként, mikor tartották meg alakuló gyűlésüket, és miért éppen Hollósy Simon nevét vették fel? Hol működött a székházuk? Az akkori államhatalom miként viszonyult a kör létrejöttéhez?
– Az alapszabályzat és a hozzá kapcsolódó dokumentumok megfogalmazását követően, melyben elévülhetetlen segítséget nyújtottak az önként jelentkező magyar szakemberek, 1988. február 2-án a magyar tannyelvű középiskolában kerítettünk sort az alakuló gyűlésünkre. Hollósy Simon születésének napját választottuk ki erre a célra, hiszen 1857-ben ezen a napon látta meg a napvilágot a méltán híres festőművész, aki éveket töltött Técsőn, festőiskolát is alapított itt, melyet több éven keresztül kutattam és tettem ismertté. A kör bejegyzett neve Hollósy Simon Könyvbarátok Köre volt, amit a már bejegyzett helyi ruszin könyvbarátok köre vezetőinek tanácsára fogalmaztunk meg megelőzve az illetékes szervek kötelező és gyakori „érdeklődését”. Ám létrejövésünk után így is többször „élveztem” a járási pártbizottság, a milícia és a KGB „érdeklődését” tervezett tevékenységeink iránt. A könyvbarát jelző és Hollósy Simon örmény származása azonban segített kikerülni a buktatókat. Az alakuló gyűlésünkön nyitottuk meg azt az albumot, melynek első lapján a jelen lévő és szavazó 86 técsői magyar aláírásával igazolta „igen” voksát. A kör székháza pedig a helyi magyar tannyelvű középiskola lett, melynek hozzájárulásával megnevezésünkből gyakorlatilag kihagytuk a könyvbarát jelzőt. Továbbá meg kell említeni, hogy az iskola is a neves festőművész nevét vette fel.
– Mik voltak a kitűzött céljaik, milyen rendezvényeket szerveztek meg, kik voltak azok a nevesebb meghívott vendégeik, akik előadásokat tartottak az összejöveteleiken? Mikor szervezték meg a hosszú évtizedek utáni első, szabad március 15-ei ünnepséget?
– A kör tevékenységének célja az alapítólevélben olvasható (kivonatosan): „Hollósy Simon festőművész, festőiskola-alapító técsői évei tárgyi és szellemi emlékeinek kutatása, a magyar kulturális élet újjáélesztése, valamint kulturális kincseink elérhetővé tétele minden érdeklődő számára, kapcsolatok kialakítása és működtetése rokon szervezetekkel, a nemzeti identitás erősítése.” Jelszónk pedig a következő volt: „Eredj, és küzdj! Nem küzdesz hasztalan!” Az első nagyszabású rendezvényre május 8-án, Hollósy Simon halálának évfordulóján került sor, amikor felavatásra került az a márványtábla, melyet a kör állított a Kertalja utca azon házának falán, melyben egy ideig az idős művész lakott. A felavatást követően tudományos konferenciára került sor, melynek előadói, résztvevői a megye ismert és köztiszteletnek örvendő személyiségei voltak.
A későbbiekben havi összejöveteleinken és aktuális soron kívüli rendezvényeinken már nemcsak helybeli, de magyarországi, romániai magyar szakemberek is részt vettek, mely rendezvényeken terítékre kerültek a kisebbségi lét kikerülhetetlen és közérdeklődésre számot tartó kérdései. A számos előadó között megjelent Antall Józsefné Fülepp Klára, az akkori magyar miniszterelnök felesége, Németh Lajos akadémikus, Íjgyártó István politikus, Végh Antal író, szerkesztő, Kálmán Attila államtitkár, Szakonyi Gábor író, Mazalik Alfréd történész, Juhani Nagy János újságíró és sok más illusztris személyiség.
Sok évtizedes elnyomatásunkat követően pedig 1988-ban magyar zászló alatti felvonulással, a százéves técsői Kossuth-szobor megkoszorúzásával, tudományos konferenciával és koncerttel ünnepeltük meg március 15-ét, melyen részt vettek a Felső-Tisza-vidék magyarjai, illetve a velünk szimpatizáló ruszinok.
– Mekkora érdeklődés övezte összejöveteleiket, s ezek mennyire vonzották a Felső-Tisza-vidék más, részben magyarlakta településeinek a lakosait is?
– Az a tény, hogy született egy színmagyar bejegyzett közösség, a Hollósy Simon-kör, a Hollósy-tábla avatása és az első szabad március 15. tömegeket megmozgató megünneplése, olyan hatással volt a város és a Felső-Tisza-vidék magyarságára, mint a hirtelen feltörő forrás, melynek friss, üdítő vizéből bármennyit és bármikor ihatnak az évtizedek óta szomjazó emberek. Ők pedig éltek is a lehetőséggel. Rövid időn belül már százak vettek részt a kör tevékenységében, rendezvényein. Havonta háromszor ültünk össze, egy-egy rendezvényen telt ház is volt. Az idősek emlékezni jöttek, míg a fiatalok tanulni és természetesen szórakozni is. Felelevenedtek a farsangok, a kántálások, a szüreti mulatságok, a népi játékok, a színjátszó csoportok. A magyar iskola diákjainak Hollósy Simon nevét viselő színjátszó csoportja, a felnőttek énekkara díjakat hozott haza a megyei, valamint az anyaországi megmérettetésekről, a városunkban 1988 ősze óta évente megrendezett Arany Ősz Nemzetközi Kórus- és Néptánctalálkozóról, a fonók versenyéről, a cserkészek gyakorlati és elméleti tudásának vetélkedőiről.
Rendezvényeink mágnesként vonzották a környező települések magyarjait Taracközről, Bustyaházáról, Rahóról és feltűnően nagy számban Aknaszlatináról, ahol közreműködtem annak megakadályozásában, hogy az agonizáló pártvezetőség – mintegy utolsó kísérletként – össze akarta vonni a magyar és orosz tannyelvű középiskolát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elsorvassza a magyar nyelvű oktatást.
A magyar összefogás egyik legszebb példája az első választáson elért siker volt: Mecsey Zoltán személyében magyar ember lett a város polgármestere, hárman pedig több ciklusban képviselőkként élveztük a magyarság (és a többi városi lakos) bizalmát, és eredményesen harcoltunk az egyházi vagyonok visszaszolgáltatásáért. Ruszin testvéreink osztoztak sikereinkben, látogatták rendezvényeinket, jelen voltak nemzeti ünnepeinken. Sajátságos helyzetük miatt azonban nem tudtak úgy kibontakozni, mint mi.
– Milyen kárpátaljai és külföldi szervezetekkel építettek ki kapcsolatokat?
– Ungváron, Munkácson, Nagyszőlősön, később Rahón, Huszton, Szolyván is megszerveződtek az ott élő magyarok közösségei, melyekkel felvettük a kapcsolatot, melyek kölcsönös látogatásokban, tapasztalatcserékben, színjátszó csoportok bemutatkozásaiban és egyéb formákban öltöttek testet.
Amikor pedig körünk híre átlépte a kényszerhatárokat, létrejöttek a kapcsolataink anyaországi és más rokon szervezetekkel, melyek tagjai egyre gyakrabban látogattak hozzánk és mi is hozzájuk annak szellemében, amit kölcsönösen vallottunk: „A hovatartozás tudatosulása, ébredése, gyakorlása kötelesség!”
Itthon szoros és gyümölcsöző kapcsolatot építettünk ki és működtettünk a József Attila-alkotóközösséggel, az Illyés Gyula irodalmi klubbal, aktívan és eredményesen működtünk közre a KMKSZ, a MÉKK és a Cserkészszövetség megalapításában, továbbá kapcsolatokat hoztunk létre a magyar médiával. Mindezek mellett kapcsolatba léptünk a Máramarosszigeti Hollósy Simon Körrel is, ahol a nagy festőművész született, ami külön fejezetet érdemel.
Antall Józsefné Fülepp Klára, miniszterelnökünk felesége pedig hazajáró vendég volt körünkben és mindennapjainkban, mert sikerült beazonosítani azt a házat, amelyben felmenői éltek Técsőn.
– Tevékenységükben miként nyilvánult meg Hollósy Simon emlékének az ápolása?
– A kiváló festőművész emlékének ápolása az alapítólevelünkbe is bekerült, elsőrendű vállalt feladatunk volt és maradt, teljesítésének szemmel látható, kézzel fogható eredményei pedig városszerte észrevehetők. Utca viseli a nevét, egykori lakóházának falára emléktábla került, akárcsak annak az épületnek a falára, ahol elhalálozott. Az ő nevét viseli a magyar nyelvű középiskola. Évente megrendezésre kerülnek a Técsői Hollósy-napok, a kórustalálkozók. Az általunk alapított Hollósy Simon képzőművészeti díj pedig minden esztendőben odaítélésre kerül. Évente képzőművészeti kiállításokat szerveznek a tiszteletére, énekkar viseli nevét, és a róla elnevezett alkotótábor is lebonyolításra került hazai és külföldi festőművészek részvételével. 1993-ban felállítottuk a mellszobrát Técső központjában, több cikket írtunk műveiről, jómagam két kötetet állítottam össze művészetéről, técsői kötődéséről, néhai Antall József miniszterelnök úr pedig elfogadta felkeresésünket: a magyar tannyelvű középiskola tiszteletbeli igazgatója és az Arany Ősz Nemzetközi Kórus- és Néptánctalálkozó fővédnöke volt. Nagy elismeréssel és látogatottsággal büszkélkedik a Técsői Hollósy Simon Galéria. S ami kedves mosolyra késztet: egyik körtagunk Simon nevet adott a Mester születése napján született kisfiának.
1988-tól 2001-ig töltöttem be a Hollósy Simon-kör megtisztelő elnöki tisztét, amit a tagjaink – az alapszabályban foglaltakat betartva – a választásokon szavazatukkal megerősítettek. 2001-ben aztán Koós Katalin tanárnőt ajánlottam elnöknek, aki szívvel-lélekkel bizonyította töretlen elkötelezettségét nemzettársai napi és hosszú távú gondjai orvoslásában, és mint magas szintű képzettséggel bíró szakember kitörölhetetlen nyomot hagyott sok fiatal tanításában és nevelésében.
A józan gondolkodás és megítélés illő határain belül körünk tevékenységét ugyanúgy pozitívan értékelem, mint annak a sok száz magyar embernek a munkáját, akik gyarapították közös szellemi és anyagi értékeinket. Emellett a kör táptalaja volt a kárpátaljai nemzetrész továbbélését, fejlődését, identitása erősítését biztosító több szervezet, egyesület megszületésének, jó példája nemcsak gyökereket eresztett, hanem gyümölcsöt is érlelt.
– Miként tudja összehasonlítani a Hollósy Simon-kör megalakulásakor, illetve a napjainkban uralkodó politikai légkört? Reménykedik-e a mostani helyzet jobbra fordulásában?
– A Gorbacsov nevével fémjelzett változások politikai felmelegedési légkörhöz vezettek. Ez pedig pozitív módon határozta meg a técsői magyarság mindennapjait is. A demokratizálódás teret kezdett biztosítani a kollektív és egyéni kezdeményezéseknek. A határok átjárhatósága – elsősorban az anyaország felé –, az onnan felénk irányuló, megsokszorozódó érdeklődés, a szellemi és anyagi támogatás biztosította a felhalmozódott hiányosságok pótlását, s ami – szerintem – meghatározó: reményt, valamint jövőt tervezhető alapot teremtett a rabigából kiszabadult kárpátaljai magyarok, benne a técsőiek számára.
A politikai felmelegedés légköre a nacionalista ukrán rezsimek „jóvoltából” egyelőre véget ért. A „töröld el, semmisítsd meg egy nép iskolarendszerét, és akkor azt teszel vele, amit akarsz” szándéktól vezérelve az egyébként abszolúte inkompetens állami vezetés az említett elv realizálásának talajára lépett. Itt jegyezném meg, hogy az egyik világtenger egyik ragadozója, a kardszárnyú delfin azzal kezdi zsákmánya felfalását, hogy kitépi a nyelvét…
Ám a nemzetiségellenes politika hosszú távon életképtelen. S lehet-e bízni a változásban? Hogyne! Ki merte gondolni, hogy a nagy szovjet birodalom szétesik? De mi jelenleg a jó irányú változások biztosítéka? – merülhet fel a kérdés. Nos, nem a megbízhatatlan illúzió mondatja velem, hanem történelmi tapasztalatokra alapozva jelentem ki: a kárpátaljai magyar ember, aki derekát nem meghajlásra, hanem egyenes tartásra használja, tudja, hogy Isten velünk van, és Ő a történelem ura.
Lajos Mihály
