Követeljük a sztálinizmus áldozatainak rehabilitációját!
Hetvenöt éve annak, hogy a kárpátaljai magyar, valamint német férfiakat és nőket is kényszermunkatáborokba deportálták a vidékünket megszálló szovjetek. Lassan az utolsó túlélőket is elveszítjük, de Ukrajna még most sem látja elérkezettnek az időt az ártatlanul, nemzetiségi hovatartozásuk miatt halálba hajszolt emberek rehabilitálására. Az idén 2004 és 2014 után újra 27 kilométeres emlékmenetet szervezett a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Munkács belvárosától Szolyváig, az egykori gyűjtőtábor tömegsírjai felett kialakított emlékparkig. A szervezők és a résztvevők emlékeztek, de másokat is emlékeztettek a kárpátaljai magyarság legnagyobb tragédiájára, és egyúttal követelték az ukrán kormányzattól az áldozatok rehabilitációját.
Munkács központjában november 16-án a Rákóczi-kastélytól több mint 500-an vágtak neki a 27 kilométeres távnak, fiatalok, középkorúak és idősebbek egyaránt, hogy emlékezzenek tragikus sorsú őseikre, közösségünk történelmének legtragikusabb eseményére. Szinte nincs is olyan magyar család Kárpátalján, amelyet közvetlenül ne érintett volna ez a tragédia.
A gyülekezőhelyen a munkácsiak és a vendégek megkoszorúzták a városból elhurcoltak emlékfalát.
Kilenc órakor a zsúfolt belvároson keresztül indult el a tömeg rendőrségi felvezetéssel, nem kis feltűnést keltve. A résztvevők a településeik nevét tartalmazó táblákkal, gyászszalagos magyar és ukrán zászlókkal a kezükben haladtak. Elől a cserkészek vittek egy nagy méretű molinót: „Követeljük a sztálinizmus áldozatainak rehabilitációját!” A városban jelentős forgalmi dugót okozó vonulás ezúttal sem váltott ki indulatokat a várakozásra kényszerített autósokból, inkább csodálkoztak és az iránt érdeklődtek a járdáról bámészkodó járókelőkhöz hasonlóan, hogy miért tüntetnek. Többen is megálltak egy rövidebb időre és elmagyarázták nekik, hogy a 75 évvel ezelőtt a szovjetek által halálba hajszolt kárpátaljai magyar férfiakra emlékezünk.
Az emlékmenetet szervező KMKSZ-elnök, Brenzovics László tudósítónknak elmondta: „2019 Kárpátalján az évfordulók éve, hisz 100 évvel ezelőtt csatolták el Kárpátalját és a saint-germaini békeszerződés értelmében került Csehszlovákiához. Hetvenöt évvel ezelőtt foglalta el a vidéket a Szovjetunió és hurcolták el a magyar és német polgárokat, ez a kárpátaljai magyarság és németség történetének legnagyobb tragédiája, hiszen több tízezer ember esett ennek áldozatul. Harminc éve jött létre a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az egyik legfontosabb feladatnak már akkor, a Szovjetunió idején elhurcoltak emlékének megőrzését és rehabilitációját tűzte zászlajára. A magunk részéről ennek érdekében mindent megtettünk, hiszen minden községben és városban van emlékművük az áldozatoknak, és létrejött a Szolyvai Emlékpark is, és most harmadik alkalommal szerveztünk emlékmenetet, ahol bejárjuk a Munkácstól a szolyvai láger helyéig az elődeink által is bejárt útvonalat. Sajnálatos, hogy az ukrán állam máig nem rehabilitálta az áldozatokat, bár ezt már többször, többen megígérték. Több mint ötszázan vagyunk ezen az emlékmeneten, még csatlakozni fognak hozzánk. Örvendetesnek tartom, hogy öregek és fiatalok is jöttek, hogy ezt a nem könnyű feladatot teljesítsék annak érdekében, hogy emlékezzünk áldozatainkra, és fenntartsuk rehabilitálásukkal kapcsolatos követeléseinket” – hangsúlyozta a KMKSZ elnöke.
Gortvay Gizella, a KMKSZ Korláthelmeci Alapszervezetének elnöke az idősebb generációhoz tartozik, a korábbi emlékmeneteken is ott volt a gyalogolók között, és most is végigment a menettel, elmondta: „1944-ben sárban, havas esőben mentek itt az őseink. Sokuktól a három napra hozott ételt és a meleg lábbelit is elvették a katonák. Mi is ki kell, hogy bírjunk ennyit, ezzel emlékezve és emlékeztetve rájuk. Egykor itt ment társaival László István, az édesanyám testvére az édesapám öt unokatestvérével együtt – sajnos, egyikükről sem tudunk semmit.”
Már második alkalommal teljesítette a 27 kilométeres távot Csallóközi Zoltán, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes tanácsadója, aki elmondta: „Megbecsüléssel és hálával kell az elődeinkre gondolni, emlékeznünk kell rájuk. Ez a lehetőség igazán alkalmas arra, hogy továbbadjuk szenvedésük, sorsuk emlékét, hiszen nemcsak mi, öreg szakállas emberek gyalogolunk végig, a menet tele van jó arcú érdeklődő, komoly fiatalokkal, és az, hogy az idős és a fiatal korosztály együtt tud egy zarándoklatot tenni elődeinek az emlékére, ez azt hiszem, mindenképpen jövőbe mutató.”
Nagyné Pintér Jolán, a GULAG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány elnöke Budapestről ugyancsak ott gyalogolt a kárpátaljai megemlékezők között, édesanyját 1945 szeptemberében egy koholt politikai vád alapján ítélték el és hurcolták az akkori Szovjetunióba. Édesapja pedig leventeként 1945 januárjában került fogságba. „Akkor még nem ismerték egymást, mindketten majd tíz évet töltöttek távoli szibériai lágerekben, és hazafelé úton, Lembergben egy félévet vártak arra, hogy hazatérhessenek Magyarországra – mesélte. Lembergben találkoztak, én ott fogantam az ottani táborban, és nem sokkal hazaérkezésük után meg is születtem. Gyerekkoromban nem nagyon beszéltek róla, de a rendszerváltás után, 1993-ban édesanyám létrehozott egy alapítványt, hogy azoknak, akik kint meghaltak, legyen egy emlékművük, ahol leróhatják hozzátartozóik a kegyeletüket. Így, többek között Csallóközi Zoltán segítségének köszönhetően, Budapest belvárosában, a Honvéd téren felállították a Gulág áldozatainak emlékművét. A szüleim halála után átvettem tőlük ennek az emlékezetpolitikának az ápolását. Azt szeretnénk, hogy minél több fiatal tudja meg ezeket a sorsokat, mert látniuk kell, hogy a szabadság törékeny. Sokat beszélünk a transzgenerációs traumáról is, mert nagyon sok dolognak, ami a családban történik, ez lehet az indítéka. Ki kell beszélnünk ezeket a dolgokat, mert szinte minden magyar család valamilyen formában érintett ebben a témában. Most először hallottam erről az emlékmenetről és úgy éreztem, hogy nagyon fontos, hogy itt legyek. Ráadásul végig amellett a vasútvonal mellett haladunk, ahol a szüleimet vitték a Szovjetunió távoli területeire” – mondta el tudósítónknak Nagyné Pintér Jolán.
Túl az emlékmenet kétharmadán, átkelve a Latorca hídján, Kishídvég (Paszika) határában meleg ebéddel, teával és kávéval várták a résztvevőket a Rákóczi-főiskola Kiscsikó menzájának munkatársai. A Puskás Róbert és Ildikó által főzött paprikás krumpli mindenkinek erőt adott a maradék, kb. 10 kilométerhez.
A menethez a Szolyva előtti Dracsinón csatlakoztak az aknaszlatinai kerékpárosok, akik a bányásztelepülésről elhurcolt magyar férfiak útvonalát követve három nappal korábban indultak futva és kerékpározva, minden érintett, magyarok lakta településen megkoszorúzták a sztálinizmus áldozatainak emlékművét, és minden érdeklődőnek, kíváncsiskodónak elmondták, hogy mi történt 75 évvel ezelőtt Kárpátalján, tudtuk meg a csapatot vezető 69 éves Takár Károly nyugalmazott bányásztól, aki futva tette meg a Aknaszlatinától a 132 kilométeres távot.
A 64 éves, munkácsi Szemák Mihály cserkészvezető a menet elején haladt egy gyászszalagos nemzeti lobogóval a kezében, kijelentette: „Kötelességünk megemlékezni azon magyar áldozatokról, akiket a sztálini terror ily galád módon becsapva rabszolgamunkára kényszerített. Emberszámba sem vették őket, hisz felépítették a Szovjetunió városait, ipari létesítményeit, amiért cserébe ételt sem kaptak. Nem feledkezhetünk meg ezekről az eseményekről, és melegen kell tartanunk az áldozatok rehabilitálásának ügyét.”
A csapi cserkészek vitték a menet elején a feliratot tartalmazó molinót, valamint egy magyar és egy ukrán zászlót. Kovács Gergő tudósítónknak elmondta: „Magyarként fontosnak tartom, hogy itt legyek ebben a menetben. Persze egészen más ma ez a menet, mint 75 évvel ezelőtt lehetett, hisz ők valószínűleg tudták, hogy rossz dolgok várnak rájuk, féltek, de végigcsinálták. Az ő emlékük ad nekem ma erőt, hogy ne legyen számomra nehéz a magyar zászló, hogy végigcsináljam.”
A Nagymuzsalyi Középiskola Jakab Erika tanárnővel érkezett öt diákja magyar népviseletben teljesítette a távot.
Már besötétedett, amikor fáklyákkal világítva a szolyvai siratófalhoz értek az emlékmenet résztvevői, ahol a himnuszok eléneklése után elsőként Csallóközi Zoltán miniszterelnök-helyettesi főtanácsadó ünnepi beszédében emlékeztetett arra, hogy az első Orbán-kormány idején a parlament határozatot fogadott el arról, hogy nem hagyja elfelejteni vagy elfelejtetni a XX. század vörös diktatúráinak bűneit. Rámutatott, hogy Márai jóslatának megfelelően a holokauszttagadókhoz hasonlóan divattá vált baloldali értelmiségi körökben a Gulág-tagadás, az ott megtörtént borzalmak relativizálása. „Tőlünk nyugatabbra még mindig nehéz szembenézni a ténnyel, hogy az időközben többségében lelkes liberális demokratákká, harcos környezetvédőkké szelídült, hajdan baloldali radikálisok, szocialisták, maradék kommunisták a jólét és a demokrácia biztosította szabad világ biztonságában hamis féligazság köntösébe bujtatott diktatúrát éltettek. […] Ahol állunk, temető, tizenötezer ártatlan honfitársunk tömegsírja, amiről közel negyvenöt éven keresztül beszélni sem lehetett, holott nincs olyan kárpátaljai magyar család, akit a háború utáni megtorlás ne érintett volna…” – emelte ki Csallóközi Zoltán, aki beszédét a következő, megszívlelendő gondolattal zárta: „Ma egy hosszú zarándokutat tettünk. Akik ezt megtették, a lábukkal szavaztak és a szívüket hozták ide, hogy mindazoknak a lelkeknek, akik felülről figyelnek minket, valami örömöt, boldogságot szerezzenek. Megemlékezés volt már délelőtt, emlékezés van most, délután, közben volt zarándokút, csendes beszélgetéssel, énekkel, imával. Úgy veszem, mintha az egész egy egység lenne, mert az erő az egységben van…”
Tóth Mihály, a Szolyvai Emlékparkbizottság elnöke, az UMDSZ tiszteletbeli elnöke az emlékpark és az általa vezetett bizottság létrejöttének történetét elevenítette fel. A parkba elzarándokoltak között a sok fiatal arc igazolja, hogy a munkának volt és van értelme.
A 27 kilométeres távot ezúttal is teljesítő Brenzovics László, a KMKSZ elnöke mindenkinek köszönetet mondott, aki részt vett az emlékmenetben, amelyet ötévente szervez meg a KMKSZ, hogy ezzel is emlékeztessen mindenkit közösségünk történelmének legsötétebb eseményére. „Ez az emlékmenet elsősorban azt bizonyítja, hogy a kárpátaljai magyarság él, s nem feledi el a vele történteket, továbbá kiáll és ki is fog állni jogai megvédése érdekében.”
Demkó Ferenc görögkatolikus esperes, Gulácsy Dániel református lelkész és Rácz István római katolikus pap kérte végül Isten áldását a sokat szenvedett kárpátaljai magyar népre. Majd a szónokok, a magyarországi és helyi vendégek és sokan mások is elhelyezték az emlékművön a megemlékezés koszorúit és virágait. Az emlékmenet résztvevői igyekeztek megkeresni a márványtáblákon hozzátartozóik nevét. Végül az emlékezők fáradtan, de lélekben megerősödve indultak haza.
Badó Zsolt
