„Biccen a szó már a száj szögletén”
Vetési László erdélyi szociográfus szerint a „a szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, az sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli”. A szórvány helyzete állandó kérdéseket és problémamegoldásokat vet fel. Az egyre erősödő asszimilálódás, az identitásvesztés, az oktatási intézmények és megfelelő pedagógusi gárda hiánya állandó megoldást igényel a szórványközösségekben. A sok nehézség ellenére az utóbbi években mégis sikerült a magyar kormány segítségével oktatási intézményeket, magyar házakat létrehozni a Felső-Tisza-vidéken. Azonban a szórványban élő társainkról, helyzetükről sok esetben még mindig nem tudunk eleget. Interjúnkban Sari Józseffel, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnökével – aki már 1989 óta tevékenyen jelen van e közösségek mindennapjaiban – beszélgettünk a Felső-Tisza menti szórványközösségek helyzetéről.
– Vannak, akik a szórványt kiemelten fontos tényezőként kezelik, vannak, akik egyszerűen nem foglalkoznak ezzel a területtel. Ön hogy látja, miért fontos odafigyelni a szórványközösségekre, pontosabban nemcsak odafigyelni rájuk, hanem segíteni is ezeket a közösségeket?
– Ha a szórványunkat magára hagyjuk, akkor a tömb is szórványosodik. Tömb és szórvány egymásra van utalva, ez egy fontos tényező, így van ez az egész Kárpát-medencei magyarság helyzetében. A szórványra figyelni kell, mert ha elindul a beolvadás folyamata, akkor nem tudjuk, hol áll meg. Beregszászban tökéletes magyar szót hallottam mindig, azonban az utóbbi időben ez is megváltozott. Ha nincs magyar szó Kőrösmezőn, akkor az előbb-utóbb így lesz Rahón is, és megy így tovább.
– Hogy látja, mi lenne a megoldás?
– Valahol az elején kezdődött el a megoldás kiépítése. Amikor a magyarság a ’90-es évek elején megerősödött, érdekképviselete lett, elkezdte létrehozni a maga óvodai oktatását, létrejöttek a vasárnapi iskolák, és ezek a törekvések valamelyest visszafordították vagy legalábbis lassították az asszimilációs folyamatokat. Ebben nagy szerepük volt az egyházaknak.
– Hogy áll a helyzet most?
– Jelen pillanatban ott tartunk, hogy a magyarságnak minden egyes felső-Tisza-vidéki járásában – a legkisebb településtől kezdve – vannak alapszervezetei. „Biccen a szó már a száj szögletén” – Vári Fábián László versét idézve. Nagyon fontos, hogy ezt a biccenő szót megpróbáljuk kicsit alakítani, formálni. Nem könnyű a helyzet, mert vegyes családokról beszélünk.
– Mit jelent az identitás fogalma a szórványban?
– Szerintem vegyes, különösen a mostani ukrajnai helyzetben. Talán most mindenki inkább oda húz, ami közelebb áll Nyugat-Európához. Akik magyarnak érzik magukat, azoknak eddig is magyar volt az identitásuk. Azok esetében, akik bekerültek ezekbe a családokba és nem magyar érzelműek, ott már megoszló. Azonban most egyre inkább azt látom, hogy sokan Európa felé, Magyarország felé tartanak.
– Hogyan látja a kivándorlás problémáját a szórványtelepüléseken?
– Volt egy időszak – például viski, técsői vonatkozásban is –, amikor azt láttam, hogy itthon megszűntek a munkahelyek, és az emberek elindultak külföldre munkát keresni. Akkor azt érzékeltem, hogy a pénzkeresés miatt mentek el, de a családjaik, házaik itthon voltak, tehát visszajöttek. Az utóbbi időben azonban azt érzékelem, egyre több család próbálja feladni az itteni helyzetét, eladja a házát, és végleg elköltözik. Azt gondolom, azok már ide nem fognak visszajönni. Ebben kellene segíteni, valahogyan meg kellene tartanunk az itteni lakosságot.
– Milyen veszélyek fenyegetik a szórványközösségeket?
– A szórvány szót nem szeretem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kisebbségben élő magyar közösségek helyzetét próbáljuk javítani. Van erre kiépített oktatási rendszerünk. Azonban tudati változásokra lenne szükség. Az emberek tudatában kellenének fő változások, ehhez szükség van arra is, hogy érezzék, hogy van egy biztos támogató: az anyaország. Fontosnak tartanám tudatosítani bennük azt, hogy a megmaradásnak két útja van: az egyik az, hogy támogat bennünket az anyaország, a másik az, hogy mi magunk is meg kell, hogy teremtsük a megfelelő körülményeket a magunk számára.
– Melyek azok a feladatok, amelyeket célul tűztek ki, vagyis mindenképp szeretnék elvégezni, megvalósítani?
– Idén elsősorban közösségépítő feladatokat szeretnénk megvalósítani. Szeretnénk egy majálist megszervezni a régióban, összehívni az aktivistákat, és megvitatni a dolgokat. Meggyőződésem, hogy nemcsak a szórványnak, de mindannyiunknak szükségünk van erre. S ha az ember szervez, legyen az énekkar vagy tánccsoport, ott már közösségi élet alakul ki. Elsősorban különböző kulturális lehetőségeink vannak. Nagyon szeretnénk megvalósítani az említett majálist, de tervben van egy vereckei kirándulás is. Vannak a hagyományos rendezvényeink: az Arany Ősz Kórustalálkozó, a FELTISZA és számtalan kisebb rendezvény, amelyek szintén jó lehetőséget biztosítanak a találkozásra, a közösségeink építésére. Azt gondolom, hogy közösen kellene szervezni nagyobb fesztiválokat, hogy ne maradjanak ki esetleges magyar képviseletek, szervezetek. Oda kell figyelnünk, hogy megfelelően tartsunk össze ebben a nagyon nehéz helyzetben. Szükséges ehhez a megfelelő tolerancia és elfogadás.
– Hogyan látja a szórványoktatás helyzetét?
– Elhivatott pedagógusokra lenne szükség. Néhány évtizede az volt az elképzelés, hogy saját pedagógusgárdát „neveljünk” ki. Olyan fiatalok menjenek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, akik majd visszatérnek hozzánk. Az a baj azonban, hogy a nyelvi problémák így sem oldódtak meg. Valamikor az elején volt egy generáció a főiskoláról, akik egy szót sem tudtak ukránul. Ők Kőrösmezőre mentek dolgozni, azokat az időket a helyiek azóta is emlegetik, szerintük akkor voltak igazi eredmények. Azóta nincs ilyen erőteljes fejlődés. Ez a pedagógushiány következménye, amivel folyamatosan küzdünk.
– Hogyan tudná összefoglalni a szórvány fejlődését az elmúlt évtizedek során?
– Én 1989-től látom a szórvány fejlődését. Nagyon sok pozitív dolog történt: iskola- és óvodarendszerek jöttek létre egyházi segítséggel. Az emberek gondolkodásában is változás történt. Hogy hogyan lehet ezt a fennálló problémát megoldani, az egy nagyon nehéz kérdés. Több olyan megszállott emberre lenne szükség, akik elkötelezetten akarnak tenni a szórványügyért. A Petőfi Sándor-programot jó ötletnek tartom, azonban nem értek egyet azzal, hogy csak 9 hónapig vannak itt az ösztöndíjasok, mert ennyi idő alatt lényeges dolgokat nem tudnak megvalósítani. Meg kellene hosszabbítani a Petőfi-ösztöndíjasok itt-tartózkodását, talán ezzel is erősítenénk a tevékenységet.
– Bár erős a kivándorlás, Taracközön nemrégiben mégis magyar nyelvű csoportot indítottak az óvodában.
– Nagyon fontosnak tartom az óvodaprogramot. Ez egy hatalmas lehetőség, mely tudomásom szerint Aknaszlatinán és Terebesfejérpatakon is folytatódik majd. Emellett Gyetyánligeten és Rahón Magyar Házak jöttek létre a magyar kormánynak köszönhetően. Bízom abban, hogy ezeket az intézményeket meg tudjuk tölteni élettel. Az a véleményem, hogy olyan magyar közösségi házakat kell kialakítani, amelyek vonzók nemcsak a magyarság, hanem minden nemzetiség számára. Amelyekben mindenki otthon tudja érezni magát. De sohase feledjék, hogy a közösségi házat honnan kapták!
– Ebben az ingatag gazdasági és kusza politikai helyzetben lehet-e jövőképről beszélni a szórványközösségek szemszögéből?
– Mindenképp. Ennek az az egyik alapja, hogyha erősödik Magyarország, erősödik a Kárpát-medencei magyarság öntudata és gazdasági helyzete, akkor azt gondolom, hogy a szórvány eltűnésének veszélye is csökken. Az ukrán államnak pedig rá kellene jönnie, hogy olyan helyzetet kell teremteni, hogy otthon érezze magát mindenki a nyelvében, kultúrájában, gondolkodásmódjában. Itt élünk, Ukrajnában, tesszük a dolgunkat Ukrajna érdekében. Ne bántsanak és ne tiporjanak el minket, mert ez nem vezet megoldáshoz. Minél nagyobb az elnyomás, annál erősebb az ellenállás.
– Végezetül beszéljünk egy kicsit az ifjúságról. Hogyan látja az utánpótlás helyzetét a szórványvidékeken?
– Új elnöke lett a KMKSZ ISZ Felső-Tisza-vidéki Regionális Szervezetének. Nem könnyű a helyzet, de bízunk abban, hogy sikerül „megszervezni” az ifjúságot. Nagy szükség van rájuk. Bizakodunk, hogy vannak még olyan fiatalok, akik helyi szinten felvállalják majd ezeket a feladatokat, most az ő megkeresésükre összpontosítunk.
Váradi Enikő
