Egy este az orosz és a szovjet-orosz irodalom és valóság jegyében

A szovjet időket meg-, át- és túlélt kárpátaljai magyarság döntő része – finoman fogalmazva – nem rajongott a Szovjetunióért. Érthető okokból… Ugyanakkor az orosz irodalom világhírű klasszikusait, mint Lev Tolsztojt vagy Puskint, illetve a szovjetkorszakba „átcsúszott”, ám a kommunista eszméktől távol álló szovjet-orosz irodalmárokat, mint Jeszenyint vagy Alekszej Tolsztojt különválasztottuk a ránk telepedett Szovjetuniótól, értékeltük/értékeljük nagyságukat. Július 18-án a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezete és Nagyszőlősi Alapszervezete székházában Székely László magyarországi költő, előadóművész éppen ezt az ambivalens viszonyulásunkat fogalmazta meg Vászka az Arbaton c. monodrámájában.

A KMKSZ Nagyszőlősi Városi Alapszervezete által szervezett irodalmi esten elsőként Kudron Katalin, a KMKSZ-székház irodavezetője köszöntötte a szép számban összegyűlt érdeklődőket.

– Kezdésként elárulok önöknek egy titkot: ennek a helynek, az épületnek, a városnak varázsereje van. Aki egyszer beleszippant Ugocsa levegőjébe, az biztosan visszatér még ide – fejtette ki elöljáróban. – Ezen titkos varázslat hatása alá került ma esti előadónk is, aki immár harmadszor hallatja hangját Nagyszőlősön. Ő Székely László költő, Kazinczy-érmes előadóművész, kinek neve már sokak számára ismertté vált szűkebb pátriánkban is. Ez év március idusán – Kárpátalján járva – öt településen ejtette rabul a közönséget Kárpát-körút 777c. előadásával. A költő közvetlensége és nem mindennapi előadásmódja felkeltette mind a gyermekek és a fiatalok, mind a középkorúak és az idősek figyelmét, s mintegy láthatatlan lánccal kötötte össze az őt figyelő lelkeket, mely nem teherré, hanem nemzeti erővé, kulturális értékké, anyanyelvi kapoccsá vált közönsége számára.

– Ma este új arcát fedi fel előttünk: az orosz irodalom klasszikusaiért rajongó kortárs magyar költőét, aki tanulmányai és színházi élményei mellett egy leningrádi építőtáborban ismerte meg a szovjet-orosz rögvalóságot, csodálkozott rá a vörös csillag fényében fürdő Szentpétervárra és Moszkvára. Bő három évtizeddel később pedig visszatért ifjúkori élményei színhelyeire, újra átélte, ihletett versekbe és dalszövegekbe foglalta emlékeit, melyeket alkotótársa, Fogarasy Attila zenésített meg. E versfüzérből, orosz esztrádot idéző tucatnyi dalból írta, szerkesztette monodrámáját, Vászka az Arbaton címmel – zárta szavait az irodavezető.

Moszkva Arbat utcájáról (más néven: a Régi Arbatról) tudnunk kell, hogy nem csak egy utca. Sokkal több annál. A XVIII. századtól kezdve ugyanis az itt sorakozó kávéházakban találkoztak egymással és gondolkoztak együtt az irodalomról, a művészetekről, a múltról, a jelenről és a jövőről az orosz értelmiség legkiválóbb képviselői, s az Arbat az ő kis világuknak a jelképe lett. Székely László pedig ebbe az értelmiségi univerzumba nyújtott betekintést.

A kortárs magyarországi irodalmár 1979-ben, majd 2011-ben és 2013-ban járt Leningrádban – majd régi-új nevén: Szentpéterváron – és Moszkvában. Élményei, benyomásai alapján írt versfüzérének főszereplője a fiktív pityeri Vászka (Szentpétervárt – oroszul: Szanktpetyerburgot – Pityernek is becézték), akinek az a vágya, álma, hogy eljusson a híres Arbatra, alakjába pedig beleolvad maga a költő is, ezt jelzi a főhős neve is, lévén, hogy a Vászka a Vaszilij – általánosan elfogadott magyar megfelelője László – beceneve. A Moszkvába készülődő Vászka/László – verseiben – felidézi a régi Oroszországot és annak íróit. Költeményeiben felködlik Gogol és az általa kikarikírozott megannyi szolgalelkű csinovnyik komikus vagy tragikomikus figurája, valamint Dosztojevszkij és egyik legismertebb regényszereplője, a gyilkosságáért már a szibériai száműzetése előtt lélekben megbűnhődő Raszkolnyikov drámai erővel megrajzolt alakja. Majd feltűnik a Háború és béke hatalmas regényfolyamának megalkotója, Lev Tolsztoj, utána pedig átsiklunk a szovjet-orosz irodalom vizeire, ahol találkozunk a nagy tehetségű, de kisiklott életű költő, Jeszenyin tragikus alakjával, majd az egyik legszebb háborús szerelmi költeményt (Várj reám) is az utókorra hagyó poétával, Konsztantyin Szimonovval.

Azután útnak is indul pityeri Vászka, és vele a monodráma szerzője, aki ironikus hangvételű dalban szól az „elektricskákról”, vagyis a helyiérdekű járatokon közlekedő, kemény fapados, kényelmetlen villanyvonatokról, mint a szovjet technika „nagyszerű találmányáról”, beleszőve a költeménybe a Nyugat legyőzését szajkózó, groteszk humorba hajló szovjet hurráoptimizmust. Ám később megváltozik a költő hangvétele, és realista színekkel festi meg a szovjet valóság sivárságát. Végül pedig Vászka (és vele együtt Székely László) megérkezik Moszkvába, ahol képzeletbeli találkozásra kerül sor a fiktív Vászka, a kortárs magyar költő és a Jeszenyinhez hasonlóan kiváló irodalmi tehetséggel megáldott, ám alkoholistává lett szovjet-orosz költő, a magát Venyicskának becéző Venyegyikt Jerofejev között. S Székely László verseiből kibontakozik a szovjet orosz poéta, aki a Gulágon született, költői tehetségére azonban felfigyeltek, kiemelték a lágerek nyomasztó világából, bölcsészhallgató lett a Lomonoszov Egyetemen. Ám a kötelező óralátogatás bürokratikus megkötése elleni „lázadása” miatt elbocsátották az egyetemről, s ezzel a szovjetrendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy vakvágányra és az alkohol rabságába kerüljön… Ám Vászka/László nem akar Venyicska tragikus alakjával elbúcsúzni az Arbat közönségétől, ezért monodrámája zárásaként a Moszkva-parti esték csodálatos zenéjére komponált, az orosz főváros szebbik oldalát megverselő költeményével vesz képzeletbeli búcsút az Arbattól.

A különleges hangulatú, a régi Oroszország és a klasszikus orosz irodalom, illetve a Szovjetunió és a szocreál „áramvonalas” művek mellett valódi értékeket is létrehozó szovjet-orosz irodalom kettős arculatát kitűnően megjelenítő előadást vastapssal díjazták a megjelentek, hiszen nem mindennapi irodalmi élménnyel gazdagodva térhettek haza otthonaikba.

Lajos Mihály

Hozzászólás