Interjú Milován Sándorral, a KMKSZ tiszteletbeli elnökével
Az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméjének elkötelezett ápolásáért, a kárpátaljai magyarság érdekeinek képviseletéért, nyelvének megőrzése terén elvégzett meghatározó tevékenységéért, valamint a kárpátaljai közéletben betöltött aktív szerepe elismeréseként Áder János, a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki Milován Sándort, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tiszteletbeli elnökét. Percekkel a beregszászi 1956-os megemlékezés után, amelyen Németh Zsolttól, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökétől átvehette a magas elismerést, pályája sorsfordító eseményeiről faggattuk a kitüntetettet.
– Nemzedéke tagjainak életkoruknál fogva nem lehettek saját emlékei a két háború közötti „magyar világról”. Iskolásokként milyen kép élt önökben az anyaországról, a magyarságról a második világégést követő években?
– Mindent elolvastunk és magunkba szívtunk, ami a kezünk ügyébe került, ami magyar betűvel íródott. A műveltségünk ennek megfelelően meglehetősen eklektikus volt, hiszen Erdős Renée-től Németh Lászlóig sok mindent magába olvasztott. Voltak a kezünkbe kerülő kötetek között irredenta és kommunista szerzők művei egyaránt, de utólag elmondhatom, jó érzékkel ki tudtuk szűrni az értékes olvasnivalót. Bárki megerősítheti, hogy Kárpátalján soha – sem az 1956-ot megelőző, sem az azt követő időszakban – nem volt talaja a vad, szélsőséges nacionalizmusnak. Kicsit előreszaladva hadd mondjam el, hogy az 1956 utáni időszakban két szellemi műhely körül tömörültek azok, akik tenni akartak a magyarságért. Az egyiket Drávai Gizella neve fémjelezte, a másikat Krüzsely Erzsébeté. Mindketten nagyműveltségű emberek voltak: Drávai Gizella görögkatolikus paplány, Krüzsely Erzsébet egy viski nagygazda lánya. Drávai Gizella kiváló pedagógus és tankönyvszerző volt, aki nagyszerű tanárok egész sorát adta a vidéknek. Nézeteit ma talán liberálisnak mondanánk – nem feledve az efféle történelmietlen párhuzamok torzító voltát. Ezzel szemben Krüzsely Erzsébetről sok mindent elmond, hogy részt vett az 1943-as szárszói találkozón, őt már fiatalon beoltották a Németh László-i eszmékkel. Nemcsak maga táplálkozott ezekből az eszmékből, hanem továbbadta azokat nekünk, akik fiatalokként ittuk a szavát. Neki a valóban nemzeti elkötelezettségű és az irredenta eszmekör között kellett választania. Jó érzékkel ismerte fel, hogy a Németh László-i gondolatkör biztosíthatja a magyarság túlélését. Választásának helyességét a rendszerváltást követően mi sem bizonyította jobban, mint hogy a határok feletti nemzetegyesítést meghirdető Fidesz–KDNP-kormányzat eszmeisége szintén a Németh László-i gyökerekre vezethető vissza.
– Volt lehetőség arra, hogy napi szinten kövessék az 1956 októberéhez vezető magyarországi eseményeket?
– Bár a rádióvevők tömeges elterjesztésével a szovjethatalom bizonyára saját propagandájának hatásfokát szerette volna növelni, nem tudta elkerülni, hogy a készülékek a határon túli híreket és eszméket is közvetítsék. Nemcsak Amerikát és Londont hallgattuk akkoriban, hanem Jugoszláviát és a közép-európai adókat is, vagyis – mai szóhasználattal – „képben voltunk” a tekintetben, hogy mi történik a környezetünkben.
– Mikor érezték úgy, hogy többé nem elég tájékozódni, valamit tenni kell, s miért?
– Ezzel kapcsolatban nem én vagyok az autentikus forrás, hiszen ami a nagyszőlősi, a magyarországi 1956-hoz kapcsolódó eseményeket illeti, azok elindítói Illés József és Varga János, az első szórólapok elkészítői voltak. A nagyszőlősi internátusban lakó vidéki srácok voltak ők, akik akkor kerestek meg engem, amikor felmerült, hogy „modernizálni” kellene a szórólapok, plakátok nyomtatását. Bemutattam őket néhány nagyszőlősi ismerősömnek, akikkel azután kliséket készítettünk, s ezekkel nagyobb mennyiségű plakátot sikerült legyártani. Természetesen mindez már október 23. után történt. Ami azt illeti, hogy miként viszonyultunk akkoriban a dolgokhoz, mi hajtott bennünket, azt röviden úgy foglalhatnám össze, hogy nem annyira valami mellett, mint inkább valami ellen voltunk. Tiltakoztunk például Magyarország szovjet katonai megszállása ellen.
– Hogyan lehetséges, hogy Kárpátalja második világháborús szovjet megszállása, a magyar férfilakosság munkatáborokba hurcolása után, alig három évvel Sztálin halálát követően az emberek oly mértékben megbíztak egymásban, hogy szervezkedni mertek, gyakorlatilag ismeretlenekkel vették fel a kapcsolatot?
– Ami történt, csak annak a kornak az ismeretében érthető. Valójában mi nem éreztük meg az elnyomást, a terrort oly mértékben, ahogyan Európa sok más, kevésbé szerencsés régiója, amely ugyancsak szovjet megszállás alá került akkoriban, mint például Németország keleti része. Bizonyára a fiatalságunknak is szerepe volt abban, hogy megbíztunk egymásban.
– Érzékelték az akcióik, plakátjaik hatását?
– Nem érzékeltük. Tudtuk, hogy az emberek elolvasták a plakátjainkat, de hallgattak. Akkora azért nem volt a bizalom, hogy nyíltan mertek volna beszélni hasonló témákról. Utólag abból lehet következtetni a korabeli közhangulatra az itteni magyarság körében, hogy három, a mienkhez hasonló csoport is szerveződött Kárpátalján egymástól függetlenül, akik csak a történtek után sok évvel szereztek tudomást egymás tevékenységéről. Tudok egy olyan tanuló fiatalokból álló csoportról is, amelynek a tagjai tintásüvegekkel dobálták meg a Magyarországra tartó szovjet tankokat. Sok kárt nem tett bennük a tinta, de elég ocsmányul néztek ki.
– Min buktak le?
– Nem voltunk profi szervezkedők. Nyilván nem lehetett nehéz kinyomozni, hogy a magyar iskola diákjai állhatnak a háttérben.
– Milyen emlékeket őriz a szovjet igazságszolgáltatási és büntetés-végrehajtási rendszerről?
– Utólag úgy gondolom, hogy szerencsénk volt. Először is, ha tíz évvel korábban kerültünk volna a hatóságok kezére, valószínűleg egyikünk sem ússza meg élve a „kalandot”, de Sztálin halála után elkövetkezett a hruscsovi enyhülés. Másodszor, amikorra elfogtak bennünket, a magyarországi forradalmat már vérbe fojtották, a szovjethatalmat nem fenyegette közvetlen veszély. Ugyanakkor egy normális rendszerben a szüleinket behívatták volna az iskolába, s kiosztanak nekünk, kölyköknek néhány nyaklevest azért, amit tettünk. A szovjethatalom azonban nagyon félt a propagandától. Egy olyan országban, ahol írógép engedély nélküli birtoklásáért hosszabb börtönbüntetés járt, mint az illegális fegyvertartásért, nem maradhatott következmények nélkül, amit tettünk. Így néhányan börtönbe kerültünk, én négy év szabadságvesztést kaptam, amiből valamivel több mint másfelet töltöttem le javító-nevelő lágerben.
– Milyen következményekkel járt az ön számára utóbb a büntetett előélet?
– Miután kiengedtek a börtönből, megpróbálkoztam az egyetemi felvételivel. Történelem szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. Persze vigyáztak rá, hogy hivatalosan ne a „múltam” miatt rúgjanak ki. Emlékszem, az ötösre sikerült történelem felvételi vizsga után a megboldogult Váradi-Sternberg János professzor azzal búcsúzott, hogy szeptember 1-jén jelentkezzek nála. A KGB azonban gondoskodott róla, hogy megbukjak a magyar vizsgán. Úgy tudom, nem a helyesírásom volt rossz, hanem a fogalmazásért kaptam kettest… Így egyetem helyett kereskedelmi technikumot végeztem, ettől eltekintve azonban később nem igazán éreztem, hogy hátrányom származott volna az „előéletemből”.
– Attól sem tartották vissza a tapasztalatai, hogy másfél évtizeddel később, a hetvenes évek elején bekapcsolódjék a kárpátaljai magyarság jogaiért folytatott, Fodó Sándor egyetemi tanár, a KMKSZ későbbi alapítójának nevével fémjelzett mozgalomba?
– Nem. Felmerült bennem a gondolat, hogy miután a ’72-es beadvány megfogalmazói a lenini politikára hivatkozva követelték a Szovjetunió vezetőitől a magyarság alapvető jogait, talán nem a legszerencsésebb, ha az akcióban egy olyan büntetett előéletű személy is részt vesz, amilyennek akkoriban számítottam. Előadtam az aggályaimat Fodó Sándornak, kértem, hogy ebből a megfontolásból hagyjon ki az akcióból, de ő hallani sem akart róla, így azután tettük, amit kellett. Utólag köszönetet mondok a Mindenhatónak, amiért az elmúlt évtizedekben ott lehettem a nemzeti elkötelezettségűek között, például ötvenhat után ’72-ben, majd ’89–’90-ben, a KMKSZ megalapításakor, később a beregszászi magyar főiskola létrehozásakor is.
– Harcostársai, pályatársai, a nemzeti elkötelezettségű kárpátaljai és anyaországi magyarok nem felejtették el, amit tett. Ezt bizonyítja a magas állami kitüntetés, amelyet az imént, az 1956-os forradalom alkalmából rendezett megemlékezésen vehetett át…
– Jó két évtizeddel ezelőtt, 1992-ben az a megtiszteltetés ért, hogy megkaptam az 1956-os Emlékérmet, a mostanira tehát nem a hatvan évvel ezelőtti események okán adományozott kitüntetésként gondolok; még csak nem is „életműdíjként”, ahogyan az az ünnepségen felszólaló barátaim részéről elhangzott. Inkább életem egy szakaszának lezárásaként tekintek rá, amolyan visszaigazolásként, hogy a helyes úton jártam.
– Ennek fényében mit tekint pályafutása legnagyobb eredményének?
– Amikor 1989-ben megalapítottuk a KMKSZ-t, azt nagyon sokan a saját szervezetüknek tekintették, beleértve a kommunistákat is. Örülök, hogy barátaimmal sikerült olyan szervezetté alakítanunk a szövetséget – s az évtizedek alatt ekként megőriznünk –, amely következetesen kiáll a kárpátaljai magyarság érdekei mellett.
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után miként látja, helyére került ’56 megítélése?
– Nagyon sok minden történt annak érdekében, hogy a súlyának és jelentőségének megfelelően kezeljük az 1956-ban történteket, de még nem sikerült elérni a célt. Kezdjük azzal, hogy a világ levéltárainak egy része még mindig nem kutatható a témával kapcsolatban, így, bár sok minden napvilágra került, bizonyos kérdésekre máig csak gyanítjuk a helyes választ. Fontos, hogy lehullott a lepel a Nyugat Magyarországgal kapcsolatos álságos politikájáról. Nincs mentség arra, hogy a nagyhatalmak gyakorlatilag szabad kezet adtak Moszkvának a magyar forradalom vérbefojtásához, holott néhány évvel később a kubai válság megmutatta, hogy Amerika képes meghátrálásra késztetni a Szovjetuniót.
– Mi a helyzet ’56 magyarországi megítélésével? Mi a véleménye arról, hogy továbbra sem szabadon hozzáférhetők a Kádár-korszak ügynöklistái, hogy alig esik szó azokról, akik a magyar forradalmat a szovjetek oldalán vérbe fojtották?
– Magyarországon a rendszerváltás megegyezés útján ment végbe 1989-ben. Nem forradalmi úton, nem erőszakkal nyerte vissza a függetlenségét az ország, hanem egy hosszabb átmenet eredményeként, amely tulajdonképpen nemrég, 2010-ben zárult le. Csak most jött el az ideje annak, hogy igazán szabadon, azaz politikai indulatoktól mentesen beszéljünk erről a témáról. Úgy érzem azonban, hogy ami az elszámoltatást illeti, „elment a vonat”. A forradalom leverőinek többsége ma már nem él, de legalábbis nagyon idős ember, s a volt besúgók is kikopnak lassan a közéletből. Ritkán gondolunk bele abba is, hogy mit jelent az informatikai forradalom, az, hogy az interneten bárki bármiről tájékozódhat, s nem csupán néhány központi tévécsatorna alapján lehet véleményt formálni, mint régebben.
– Ma már azok is felnőttek, akik a rendszerváltás idején születtek. Ön szerint mit kellene tanítani számukra 1956-ról, mi az, amit feltétlenül át kellene adni nekik?
– Nem vagyok pedagógus, csak annyit tudok, hogy a fiatalok néha meghökkentő dolgokat tudnak produkálni. Talán az a legnagyobb probléma a mai fiatalokkal, hogy nincs életcéljuk, azaz nem látják maguk előtt a célt, amikor tanulni, dolgozni kezdenek. Ma ugyan egy átmeneti korban élünk, ám napjainkban is igaz, hogy eredményt csak tanulással és munkával lehet elérni – legfeljebb nem annyira nyilvánvaló ez az alapigazság, mint hajdanán volt. Azt kellene megértenie minden fiatalnak, hogy a munka soha nem vész el, mindig meghozza a maga gyümölcsét. Igaz, talán még soha nem kellett annyi tévutat elkerülnie a kábítószerek, különféle ideológiák, a celebkultúra stb. formájában a fiataloknak, mint éppen napjainkban.
hk
