November 18-án emlékeztek meg Beregszászban azokról a férfiakról, akiket 71 évvel ezelőtt háromnapos helyreállító munka címén hurcoltak el otthonaiktól távoli vidékekre, s akik közül sokak számára a halál és a végkimerülés jelentette a „három nap” leteltét.
A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szervezésével, a Beregszászi Polgármesteri Hivatal, a KMKSZ az UMDSZ Beregszászi Városi Alapszervezete, a beregszászi református, római és görög katolikus egyház közreműködésével tartott megemlékezésre a beregszászi református templomban került sor.
A megemlékezés kezdetén Dr. Molnár D. Erzsébet, a Rákóczi-főiskola történésze elevenítette fel az elhurcolásnak Beregszász lakosaira gyakorolt hatását. A beregszászi Huszti Sándor a rendezvényen idézett visszaemlékezése egyértelműen tanúskodik az elhurcolás okáról: „A mai 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában folyt a jelentkezés. Odamentünk az iskolába, és ott fogadott minket az NKVD. Magyar igazolványt vittünk magunkkal. A magyar nemzetiségűeknek a pecsétet nem ütötte bele az NKVD, ez azt jelentette, hogy tovább folytatva utunkat a folyosón, mindenkit betereltek az iskola nagy udvarába. Aki pedig nem vallotta magát magyar nemzetiségűnek, bármilyen más nemzetiségűnek vallotta, annak betették a háromszögű pecsétet az igazolványba, és azoknak a másik udvarba, az előtérbe kellett menniük és onnan azokat szabadon engedték.” A deportálások oka tehát az etnikai tisztogatás volt. Beregszász városából levéltári források szerint 1547 ember raboskodott a szovjet lágerekben. Nagyobb részüket otthonukból hurcolták el, kisebb hányaduk hadifogságból került oda. Az életkorra vonatkozó szabályokat (18-tól 50 éves korig) nem tartották be: 16 éves volt a legfiatalabb, 76 éves a legidősebb elhurcolt beregszászi.
A magyarok képesek fájdalmaikat, gyászukat erővé és hitté alakítani – fogalmazott beszédében Grezsa István miniszteri biztos. Veszteségeink erőt adnak számunkra ahhoz, hogy reménnyel fordulhassunk a jövő felé, bízva abban, hogy megmarad a magyar szó Kárpátalján.
Molnár János beregszászi római katolikus plébános arról szólt, hogy az emlékezéssel átadjuk nemzetünk több évtizedes fájdalmát az Úr kezébe. Legyünk büszkék arra, hogy olyan emberek leszármazottai vagyunk, akik készek voltak szenvedni is magyarságukért. Az elhurcoltak vére olyan, mint a mag, amely a földbe hullva termést hoz. Marosi István görögkatolikus parochus az elhurcoltakra olyan emberekként emlékezett, akik hittel és szorgalommal próbálták tenni Istentől kapott feladatukat, fejlődést, tudást biztosítani közösségük számára, lelki erőt adni mindazok számára, akik valamilyen módon rászorultak. Taracközi Ferenc helyi református lelkipásztor hangsúlyozta: mindig lesznek életünkben nehéz idők, de rajtunk áll, mennyire tudunk megbirkózni azokkal.
A beszédek elhangzását követően a résztvevők égő fáklyákkal, gyertyákkal kezükben vonultak az egykori gyűjtőhelyre, a Beregszászi 5. Számú Általános Iskolához, majd elhelyezték koszorúikat annak falán.
Az elhurcoltak beregszászi emlékművénél Mélykuti Ferenc beregszászi vezető konzul az elhurcolás történelmi háttere kapcsán emlékeztetett: Molotov még 1943-ban azt írta az angol nagykövethez írt levelében, hogy a második világháborús „rémtettekért” nemcsak azok bűnösek, akik részt is vettek a harcokban, hanem az egész magyar nép. A magyarokat akkor sem sikerült megnyomorítani, és a mostani válságban sem.
Molnár D. István, a KMKSZ Beregszászi Városi Alapszervezetének elnöke arra a szomorú tényre hívta fel a megemlékezők figyelmét, hogy az elhurcolás, az értelmiségi réteg „lefejezése”, az egyházi személyek vagyonának elkobzása, az 1947-ben munkaszolgálatra vitt fiatal fiúk sora mindannyiunk életére hatással van, hiszen sok gyermek nem születhetett meg, sok család nem jöhetett létre, sok család szűnt meg létezni a borzalmak miatt.
Végezetül Babják Zoltán, Beregszász polgármestere szólt a résztvevőkhöz, kiemelve: mindent el kell követnünk azért, hogy hasonló soha többé ne fordulhasson elő.
Az elhurcolás borzalmait, a magyarok töretlen hitét a beregszászi református gyülekezet kamarakórusa és dalárdája és a Petőfi Sándor Nyugdíjasklub tagjai énekkel, Mónus Szabina, a főiskola Felsőfokú Szakképzési Intézetének diákja verssel idézte fel.
Espán M.
