SALÁNK MÚLTJA ÉS JELENE
SALÁNK TÖRTÉNETE
Salánk a Nagyszőlősi járás, vagyis az egykori Ugocsa vármegye északi szegletében, 18 km-re Nagyszőlőstől, a Borzsa-folyó völgyében terül el. Az írásos források 1332-ben említik először. A falu nevét egyesek Salán vezér nevével hozzák összefüggésbe, mások pedig a Salán török személynévvel, vagy a Salamon név becéző változatával magyarázzák. A mocsaras tölgyerdőkkel borított területe a honfoglaláskor Töhötöm vezér törzse foglalta el és e törzs egyik ága, Farkas Agmánd nemzetsége ütött itt tanyát. Feladatunk a határvonal (gyepü) védelme volt. Az Árpád-korban ez a vidék királyi vadászterület volt. A tatárjárás után a birtokot a Gutkeled nemzetség kapta meg adományul V. István királytól, IV. Béla fiától. A Gudkeledek Szatmárból, ősi birtokukról telepítettek be magyar lakosokat Salánkra, mely akkor még a Feketepataki uradalomhoz tartozott. 1414-ben befejeződött a falu újratelepítése. Salánk földesurai 1483-ban Atyai György , Gacsályi György Dengeleghi Bernát voltak, később a rozsályi Kun família birtokolta. Az ő családi címerük látható a község címerén és régi pecsétjén: három csillag, három Báthory-féle sárkányfog és a „Sigillum oppidi Salank 1647” közirat. A címer a református templomban is látható Kun –család sírkövén. Nincsenek adataink a falu lakosságának kezdeti számáról. A legkorábbi 1509. évi összeírás szerint 262 fő lakta Salánkot. 147 porta, 77 jobbágy család és egy zsellér család, valamennyien magyarok. Ruszinok csak a XVIII. századtól telepedtek be Salánkra, de ők is hamarosan elmagyarosodtak.
A XV-XVII. században a salánkiak sokat pereskedtek, vitáztak beregiekkel a két falu között elterülő Hosszúerdő (vagy Nagyerdő) birtoklásáért. Végül Bethlen Gábor erdélyi fejedelemhez fordultak segítségért. (1621-ben a vidéket Erdélyhez csatolták.) 1627-ben a bölcs fejedelem levélben utasította a két falut a vitatott erdő felmérésére és igazságos felosztására.
A SALÁNKI RÁKÓCZI-EMLÉKEK
Szülőfalunk neve szorosan összefügg II. Rákóczi Ferenc nevével és az általa vezetett 1703-1711. évi szabadságharccal. A hagyomány szerint Esze Tamás és Kis Albert kuruc serege a salánki Nagyerdőből indult Verecke felé, hogy találkozzon a Lengyelországból hazatérő Rákóczival, aki a fegyveres harc élére állt. A barkaszói Kis Albert személyesen buzdította harcra Salánkon a népet, aminek hatására sokan beálltak a kuruc seregbe. Salánk Rákóczi-birtok volt. Községünk mellett, a Helmec hegy oldalában vadászkastélya volt a fejedelemnek. Az akkor még Munkácstól Salánkig húzódó erdőségekben gyakran pihent meg itt vadászat közben. Pontosabban mondva a kastély közvetlenül Barkóczyné Koháry Judit salánki földbirtokosé, Károlyi Sándor kuruc generális anyósáé volt. Ő így panaszkodott jobbágyaira: „Méltóságos fejedelemhez akarnak menni néhány nyakas emberek, dobot és zászlót kérnek, hogy hajdú várossá tétessék.”
Esze Tamás történész szerint „…olyan kemény és öntudatos kuruc jobbágyok még Beregben sem igen akadtak, mint a Perényiek nagyszőllősi, Károlyi anyósának Koháry Juditnak salánki jobbágyai.” A salánki karabélyosok és talpasok kitűntek a szabadságharcban. Egy 1704-ben készült „Specifikációja azoknak, akik nemes Ugocsa vármegyéből Kegyelmes urunk hadaiban ab anno 1703 vadnak vagy elestek” című kimutatás szerint 26 salánki vitéz szolgált ekkor Rákóczi hadában, kiket név szerint is felsorolnak.
A kurucok hősiessége ellenére a szabadságharc elbukott. A nyolc évig tartó küzdelem utolsó, szomorú felvonása Salánkon, Barkóczyné kastélyában zajlott le. 1711. február 10.-én Rákóczi Salánkra érkezett, miután fegyverszünetet kötött a Habsburgokkal. A fejedelem ebbe a csendes, eldugott faluba hívta össze tanácskozásra erdélyi tanácsosait, és a magyarországi szenátorokat, hogy választ adjanak a császáriak békefeltételeire. Az értekezletre, vagy ahogy Salánkon emlegetik, Rákóczi utolsó országgyűlésére február 12-14-én került sor. A tanácskozáson úgy döntöttek, hogy a békefeltételeket nem fogadják el; a fejedelem
Károlyi Sándort nevezi ki a kuruc seregek főparancsnokává, ő maga pedig tárgyalás céljából a Lengyelországba érkező orosz cárhoz utazik. Rákóczi tíz levelet írt salánki keltezéssel, nagyobb részüket Károlyihoz.
Február 18-án hagyta el Rákóczi és kísérete Salánkot, majd egy napos munkácsi tartózkodás után, február 21-én az országot is – örökre.
A salánki nép hűen őrzi a nagy fejedelem emlékét. A református templom karzatán emléktábla hirdeti:
„II. Rákóczi Ferenc Fejedelem
Salánki országgyűlésének és utolsó
Itt tartózkodásának emlékére
1711 Febr. 11- 18
Halála 200 éves évfordulóján
1835. Ápr. 8”
Rákóczi menekülése
A hegyoldalban levő vadászkastély 1717-ben a krími tatárok felégették, csak a pince marad meg belőle. A hegy alatt egy kis tiszta vizű forrás folydogált, népies nevén a „Nyikes kútja”. A kutat Mikes Kelemenről, Rákóczi hű apródjáról nevezték el, aki itt tartózkodásuk idején ebből a forrásból hordta az ivóvizet a kastélyba urának, mivel akkor a mocsaras vidéken kevés jó ivóvíz volt.
1991. május 26-án a felújított Mikes-kút mellett emlékhelyet avattak fel Rákóczi és Mikes emlékére. Az avatóünnepséget ünnepélyes koncert és nemzetközi tudományos konferencia kísérte. Sajnos az emléktáblát barbár kezek ellopták, fel kellett újítani. De nem rabolhatják el a salánkiak szívéből Rákóczi és Mikes Kelemen emlékét. Ezt bizonyítják a salánki Rákóczi mondák, valamint az is, hogy a közösség egyik utcáját a vezérlő fejedelemről, egy másikat pedig nemes zágoni apródjáról nevezték el.
Egy vezér ütközet után Rákóczi Ferenc labanc üldözői elő Salánk felé vette útját. Lova már félig kifulladva érte el a salánki hegyet. Amint visszanézett, hát látja, hogy üldözői hamarosan utolérik.
Azonnal cselekedett. Megfordította a lovát és a falusi kovácshoz irányította. A kovácsot megkérte , hogy amilyen gyorsan csak lehet fordítsa meg lovai lábán a patkót, hogy azok, ha előre megy, hátrafelé, azaz ellenkező irányba mutassák a nyomukat. A kovács fél szóból is értett. Úgy is tett, teljesítette a fejedelem kívánságát. Aztán Rákóczi felpattant a
lovára és nekivágott a salánki hegynek. Át is jutott a hegyen. A hegy lábához érve a labancok is, de ott megfordultak, mivel a nyomok visszafelé vezettek. Így sikerült Rákóczinak lerázni üldözőit.
A salánki hegyen még most is látszanak egy nagy kőben a patkónyomok.
Mikes kútja
Rákóczi maradék kurucaival kis csapatokban szétszóródva Salánk határába ért. A Szalván kellett átkelniük Kővár-domb melletti hídon. A híd rozoga volt. A fejedelem elől vágtatott a lova megbotlott a fahídon, majdnem leejtette lovasát. Kissé odébb a Szalva vízében megitatták a gőzölgő lovakat, s amint a fejedelem a folyó partján felfelé kaptatott a lovával, rálépett a ló egy nagy kőre, melyből sok volt azon a tájon. A domb alján még ma is található jó néhány. A kőben ott maradt a ló lábnyoma. Ezeket a köveket az emberek megtalálták és ereklyeként őrizték. Már most ivóvíz után kellett nézni. Nem volt könnyű találni, mert a környék erősen mocsaras volt. Mikes Kelemen talált rá a domb aljában egy kristálytiszta vizű forrásra. Bemerítette igen megízlelt a víz, s míg Salánkon tartózkodott, annak a forrásnak a vízét fogyasztotta, és mindig Mikes Kelemen volt a vízhordó. A forrást róla nevezték el Mikes-forrásnak, vagy – ahogyan itt mondják – Nyikes-forrásnak. Később itt épült a Mikes kútja.
Monda a töltött káposztáról
A monda szerint a helyi református gyülekezet kurátora töltött káposztával kedveskedett a fejedelemnek. Ebből jutott Mikesnek, aki úgy megszerette a töltött káposztát, hogy a „Törökországi levelekben” így bókolt a nénjének: „Édes néném, úgy szeretlek, mint a káposztát,” vagy „Édes néném, egy kevéssé még a káposztánál is jobban is szeretlek”(17-19 levél)
Rákóczi utolsó országgyűlése
Rákóczi Salánkon tartotta utolsó országgyűlését. A szőlőhegy aljában épült kastélyban szállt meg, amelyet 1717-ben pusztító krimi tatárok felégették. Helyére épült a ma is használatban lévő egykori grófi pince.
A hagyomány szerint fejedelem az országgyűlést Hömlöc hegy tetején tartotta az erdő közepén. Onnan be lehetett látni a fél Magyarországot. Asztalul egy hatalmas, lapos tetejű kerek formájú követ használtak. Azon írta Rákóczi utolsó rendeleteit, leveleit a nemzethez, felszólította a népet a hűségre, a hitre, a reményre.
Meg is fogadta a nép Rákóczi kérését, tűzbe-vízbe ment volna érte, csak jött volna vissza még egyszer.
A kő ma is ott van a hegy tetején, megnézheti akárki.
SALÁNK NAPJAINKBAN
Ma Salánk 3000 lakosú, magyar ajkú község, melyet vasútvonal köt össze Nagyszőlőssel. A falu egykor hatalmas határnak csak töredékét tudhatja magáénak. Gyönyörű fekvése van. Erdők, dombok határolják. A vulkáni eredetű Helmec (Hömlöc) 368 m magas. A közelben folyik a Borzsa-folyó és a Szalva-patak, de több bányató is van a határban. A lakosság református és görög-katolikus vallású. Az emberek búzát, árpát, kukoricát, zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt termesztenek, illetve állattenyésztéssel foglalkoznak. Sokan álltak rá az iparkodásra: a hordókészítésre és az asztalosmunkára. Salánkon pékség és téglagyár működik, a többi vállalat (göngyöleggyár, kavicsbánya, fácánkeltő és borgazdaság) megszűnt. Az erdőgazdaság a legkifizetődőbb vállalkozás, sajnos ebből a falunak csak kára származik: erdeinket rabló módon irtják, az utakat pedig a rönkszállítók tönkreteszik.
SALÁNK NEVEZETESSÉGEI
Szülőfaluk korszerű középiskolával (40 tanár, közel 500 tanuló), orvosi rendelővel és óvodával rendelkezik, melyek osztrák és magyar szponzorainak köszönhetően jöttek létre. Ezen kívül van egy 300 férőhelyes kultúrház, posta, takarékpénztár, több üzlet és kávézó is. A falu református temploma műemlék: a XIV. század elején épült katolikus templom a reformátusok a XVI. század derekán vették birtokukba. A templomban látható az 1608-ban elhunyt rozsályi Kun Gáspár címere kőszarkofágja és az említett Rákóczi-emléktábla. A görög-katolikus templom eredete a XVIII. században nyúlik vissza. Sajnos az egykori zsindelyes római katolikus kápolnát a kommunista rendszer idején lerombolták. Helyén egy emlékmű látható. A falu büszkesége Rákóczi-emlékpark, melyben Szent István király, II. Rákóczi Ferenc és Mikes
Kelemen szobrán kívül egy emléktábla őrzi a sztálinizmus itteni áldozatainak nevét. 1944 őszén a sztálinisták 301 férfit hurcoltak el, közülük 59-en odahaltak. Salánk másik nevezetessége a falu határában található Mikes-kút. Igen népszerűek a Salánkon már több mint egy évtizede megrendezett nyári ifjúsági tábornak: a Jurtatábor és a Mikes Kelemen hagyományőrző alkotótábor.
AZ ÉPÍTKEZÉS SZOKÁSAI
Salánkon, mint mindenütt az építkezésben meghatározó volt a földrajzi környezet. Mivel a Borzsa gyakran kiöntött, a házakat a telek legmagasabb pontján építették.
Sok népszokás és hiedelem alakult ki a házépítéssel, elsősorban az építkezés helyének megválasztásával kapcsolatban. Úgynevezett „tiszta” helyet kerestek. Azt hitték, hogy a „tisztátalan” helyen álló házat elemi csapások érik, betegségek sújtják a lakóit, mert az ilyen házban „gonosz szellem” lakik. Nem használtak épületfának olyan fát, amelyben kinövések voltak, mert akkor a lakókon fekélyek jelennek meg. Nem felelt meg a kiszáradt fa sem, mert akkor a lakók fogyni fognak. Nem használtak fel viharban kidőlt fákat sem, mert az ilyen épületet megeszi a szú. A fa kivágásának legmegfelelőbb időpontnak a holdtöltét vagy az újholdat tartották.
Bizonyos szokásokat tartottak be az alap lerakásakor is. A sarokba pénzt helyeztek; a falak felhúzása után az első pár szarufára kendőkkel és szalagokkal díszített botot, tölgyágat meg zabkalász erősítettek, amihez még hímzett kendőt is erősítettek (vagy többet is, ha több mester dolgozott) néha kétszer is tűztek ki májusfát: vályogházon először a falak felhúzásakor és másodszor a szarufák felállításakor. Aztán a tetőfedés előtt a mester arra emelte a poharát az áldomásnál, hogy „a ház ne ázzon be és ne korhadjon el soha”.
Az új házba való beköltözés előtt fekete bárányt, macskát vagy kakast zártak a házba, hogy megmentsék az embert a haláltól. Gyakran patkót szegeztek a küszöbre. Beköltözéskor gazda megvendégelte a rokonait és ismerőseit.
Salánk az országút két oldalán épült ki, széles főútsávval és néhány mellékúttal. A leggyakoribb udvartípus a nyitott udvar volt, különböző beépítéssel. Mindenki igyekezett utcai kijárattal bírni, ezért az udvarok legtöbbször hosszú, keskeny formájúak voltak. A lakóház az utcától 3-4
méterre helyezkedett el, mögötte pedig egy sorban találhatók az apró gazdasági épületek (néha azok szétszórva találhatók). Ilyenek az ól (istálló), disznóól, magtár, csűr (pajta), abora stb.
A házakat zömmel sárból, vályogból, később téglából építették. A tetőt szalmával, náddal vagy ritkábban zsindellyel fedték be. A cseréptető csak a XIX. század közepén jelent meg. A tető négy oldalra lejtett, vágott oromzatú volt. A fal mellett, az udvar, de néha az utca felől is, faragott oszlopú tornác futott végig. Leginkább kéthelyiséges lakóház volt elterjedve (lakóház plusz pitvar). Később egy harmadik helyiség, a kamra jelent meg, melyben gyakran aludtak is. A hűvös pitvarban volt az ún. kas, a szabadkémény. A pitvarból fokozatosan konyha lett. A házak alacsony alapra épültek.
Leggyakrabban deszka- vagy palánk készítések vették körül a portákat, leggyakrabban deszkakapukkal vagy ún. rácsos kapukkal és kisajtóval. A kút (gémeskút) általában az udvar utca felőli részében állt, mellé lócát helyeztek, hogy aki arra jár és megszomjazik, meg is pihenhessen.
Manapság a hagyományos parasztházakat korszerű, ún. tízszer-tízes téglaházak, a deszkakerítést pedig rács- vagy drótkerítés váltotta fel. Tornácos házzal egyre ritkábban találkozhatunk Salánkon is.
MEZŐGAZDASÁGI MUNKÁK ÉS MÁS HAGYOMÁNYOS FOGLALKOZÁSOK, MESTERSÉGEK
Falunk lakossága hagyományosan a földművelésből élt. A paraszti munka a szántóföldön örökös folyamat volt meghatározott sorrendben. Ezek közül a legfontosabbak a szántás, vetés, cséplés; a legnehezebb pedig a kaszálás. Érdekesek a mezei munka példabeszédei: „Korán vess, korán arass!”, „Előbb vess, azután arass!”, „Egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás, három kenyér!”.
A mezei munkák után, télen megkezdődött a szövés ideje. De a szövés csak a hosszas és fárasztó kendermunka utolsó szakasza. Ezt megelőzi a kender áztatása, szárítása, törése, tilolása, majd a szöszcsinálás, a fonás és a szapulás. E fontos munka eszközei az iskolamúzeumban vannak kiállítva, akárcsak a híres salánki szőttesek és a paraszti élet más jellegzetes tárgyai.
Más hagyományos munkával még ma is találkozhatunk Salánkon: kenyérsütéssel (kemencébe), lekvár főzéssel (üstben), lópatkolással, kerék- és szekérgyártással, vályogvetéssel, pásztorkodással, borkészítéssel. De talán a legjellegzetesebb népi mesterség Salánkon a kádár- vagy bodnármesterség.
A kádárok nemcsak boroshordókat, dézsákat, kádakat csobolyókat, de vízhordó lajtokat, szapulókat, virágosdézsákat is készítettek. A salánki hordógyár megszűnése után kis házi műhelyekben készítenek hordókat e régi, ritka mesterség művelői.
A SALÁNKIAK JELLEME ÉS HAGYOMÁNYOS VISELETE
A salánki lakosok közismertek voltak szorgalmukról, dolgosságukról, vallásosságukról, büszkeségükről, makacsságukról, vendégszeretetükről és konzervatizmusukról. A Beszélő kövekben Horkay Lajos feljegyzi: „viseletük egyszerű és magyaros, nyárban félszárig érő fehér rojtos gatya, mellény, ujjas, pörge kalap, télen fekete csizma- nadrág, csizma stb. a férfiak viselték az 1½-2 méter hosszú nyakkendőt, amelyet körülcsavartak nyakukon, s amely még a háborús idők maradéka volt és kitűnően védte a nyakat a kardvágástól. A nők, asszonyok viselete egyszerű fekete ruha, sehol egy kihívó szín, a leányok is legújabb időkig egyszerűen… öltöztek, ma már kezd a „nagykabát” divat bejönni, az öltözet azonban mégsem hódol a divatnak.” Ez a puritán konzervatizmus főleg a falu református többségére volt jellemző. (Salánk református temploma 1330-1400 táján épült.) Ma a hagyományos viselet elemeit csak az idős embereknél fedezhetjük fel néha.
NÉPSZOKÁSOK, JELES NAPOK
Évkezdetkor az újévi szerencsét jóslással, varázslással, valamint újévi ételekkel (újévi malac, kocsonya, lencse) igyekeztek biztosítani.
A január 22-i Vince napja, a január 25-i Pál napja és február 2-i Gyertyaszentelő napja, valamint a február 24-i Mátyás napja az időjárás előrejelzésében játszottak nagy szerepet. Igaz Salánkon többségben vannak a reformátusok, akik sokkal kevesebb hiedelemben hisznek, sokkal kevesebb ünnepünk is van, mint a katolikusoknak. A farsang a szórakozás után, az ismerkedés, a bálok ideje volt (s ezek helyszíne a fonó
volt), ekkor voltak a lakodalmak, a disznótorok is. Sándor, József, Benedek napján (március 18, 19, 20) kezdték vetni az árpát, a zabot. József napján eresztették ki a méheket. Nagy hagyománya van Salánkon a Húsvétnak, a locsolkodásnak, tojáshímzésnek. A néphagyomány szerint május elsejére virradó éjszaka állítják a lányos házak elé a májfát. Közismert időjárásjósló napok a fagyosszentek májusban és Medárd-napja június 8-án. fontos nyári ünnep a Pünkösd valamint az új kenyér ünnepe.
Az őszi jeles napok (szeptember 8 – Kisasszony napja, szept. 29. – Szent Mihály napja, okt.15. – Teréz napja) a szürettel, valamint az időjárással kapcsolatosak Salánkon még ma is igen népszerű a szüreti bál és az azzal kapcsolatos felvonulás. Mindenszentek napján (november 1) és halottak napján (november 2) megemlékeznek az emberek halottaikról. Virágot visznek a temetőbe és gyertyát gyújtanak a sírokon.
Erzsébet-napon (nov. 30) az emberek időjárást a lányok pedig férjet jósolnak maguknak.(Pl.: Ha Katalin kopogós, Karácsony locsogós, és fordítva). Novemberben kezdődik a fonóban a munka.
December 6-i Mikulás az újabb szokások közé tartozik. Nem így Luca napja (dec.13), amelyhez rengeteg szokás, hiedelem kapcsolódik. Akárcsak a Karácsonyhoz (dec.24), azonban a karácsonyfa-díszítés csak új keletű népszokásunk. Viszont a betlehemezés régi szép szokása ma újra divatba jött Salánkon.
A HAGYOMÁNYOS KONYHA
Régebben a parasztkonyha eléggé egyoldalú volt. Télen kétszer, nyáron háromszor étkeztek naponta (kivéve a módosabbakat, azok télen is ebédeltek). Az étrend leggyakrabban krumpliból, gyúrttésztából, habart paszulyból, hordóskáposztából, főzelékből állt. A szegényebbek húst ritkán ettek (disznó, tyúk- vagy marhahúst). Ezért volt olyan nagy ünnep a disznótor, amikor a friss húson kívül kolbász, hurka, oldalas, zsír és tepertő is került a házhoz. A mezei munkára kenyeret, szalonnát és hagymát vittek magukkal a földművesek. Nagyobb lakomára csak lakodalomkor, keresztelőkor, kézfogó vagy halotti toron került sor. Ma már az étrend sokkal gazdagabb és változatosabb, de néha hagyományos ételek is az asztalra kerülnek. A hagyományos Salánki ételek közül megemlíthetjük az ecetes levest, a savanyúlét, a paprikásmártást vagy a töltöttkáposztát.
SALÁNKI NÉPMESE
Az egyszeri asszony három jánya.
Vót eccer hun nem vót egy kis falu, a kis faluba egy kis ház. A kis házba lakott egy asszony három jányáva. Nagy bánatára mind a három sejp vót. Má attú fít, hogy nyakán marad mind a három, mikor kírő mutatkozott. Nosza, vót nagy öröm. Má a hárombú csak kiválaszt eggyet. Minygyá felőtöztek a jányok, sorba ültek a lócánn oszt várták a kírőt. Az annyok megparancsota nekik, hogy meg ne szóllajjon egy se, mer akkor hoppon maradnak.
Megjött a kírő, köszönt, leűt, de a jányok csak hagattak lesütött szemve. No, gondota, mijen szígyellős jányok, de nem baj az. Anná többet veszít az annyok. De egyszer csak a macska felugrik az asztara, ahova az asszonyfetette a tálat a túróstésztáva, amit a vendígnek főzött. Má-má belenyul a tálba, akkor ekijáccsa magát az eggyik jány:
–Tátt le onnét, tita!
Ráníz ere a másik haragosonn:
–Nem att monta íditanám, hod hagattunk?
No több se kellet a legínynek. Látta má hogy áll a dolog. De a harmadik jányt még nem hallotta. Az asszony nagy mírgesen ráníáz a két jányra, maj enyete űköt. A harmadik, hogy bebizonyíccsa, ű a legszófogadóbb, megszólal:
–Én nem tóllok temmit, tak ülök típenn.
Salánk, 1969.
Mesélte: Kósa Ferencné Gaál Piroska
64 éves
SALÁNK MÚLTJA ÉS JELENE
Salánk község a nagyszőlősi kerület északkeleti részében, 18 km-re Nagyszőlőstől, a Borzsa folyótól nem messze terül el.
A történelmi írások először 1332-ben Salánk néven említik a falut. Régebben a történészek a falut Zalán vagy Salán bolgár vezér nevével hozták kapcsolatba, akit Anonymus krónikája szerint a honfoglaló magyarok űztek el. Mások a Salán török személynévvel vagy a Salamon becézett változatával magyarázzák a falu nevét.
A község igen szép és kedvező földrajzi fekvésű, tipikus alföldi település. A közép-dunai-alföld a falu északi határát képző Borzsa folyónál ér véget. A síkságot délről és nyugatról erdő koszorúzza, keleten pedig szőlővel beültetett Előhegy és az erdővel borított Helmec-hegy határolja.
A vidéken a honfoglalás előtt szlávok laktak. A magyar honfoglaláskor ezt a területet Töhötöm vezér törzse foglalta el és a vezértörzsnek egyik ága, Farkas Agmánd nemzetsége ütött itt tanyát. Feladatuk a határvonal (gyepű) védelme volt. A kun-besenyőtámadások megtizedelték a lakosságot, az 1241-1242. évi tatárjárás pedig elnéptelenítette a vidéket. Később ezt a területet a Gutkeled nemzetség kapta meg adományul V. István királytól. A Gutkeledek Szatmárból, fő birtokukról telepítettek be magyar lakosokat Salánk területére, amely akkor még a Feketepatak uradalomhoz tartozott. (1292) 1414-ben befejeződött a falu újratelepítése. Salánk földesurai 1483-ban Atyai György, Gacsályi György és Dengeleghi Bernát voltak, később a rozsályi Kun család birtokolta.
Nincsenek adataink a falu lakosságának kezdeti számáról. A legkorábbi, 1509. évi összeírás szerint 262 fő lakta Salánkot (47 porta, 77 jobbágy család, és egy zsellér család, valamennyien magyarok).
A falu neve szorosan összefügg II. Rákóczi Ferenc nevével és az általa vezetett 1703-1711. évi szabadságharccal. A hagyomány szerint Esze Tamás és Kis Albert kuruc serege a salánki Nagyerdőből indult Verecke felé, hogy találkozzon a Lengyelországból hazatérő Rákóczival, aki a fegyveres harc élére állt.
A kurucok hősiessége ellenére a szabadságharc elbukott. A nyolc évig tartó küzdelem utolsó, szomorú felvonása Salánkon, a Barkóczyné kastélyában zajlott le. 1711. február 10-én Rákóczi Salánkra érkezett, miután fegyverszünetet kötött a Habsburgokkal. A fejedelem ebbe a csendes, eldugott faluba hívta össze tanácskozásra erdélyi tanácsosait és a magyarországi szenátorokat, hogy választ adjanak a császáriak békefeltételeire. Az értekezletre, vagy ahogy Salánkon emlegetik, Rákóczi utolsó országgyűlésére február 12-14-én került sor.
Február 18-án Rákóczi és kísérete elhagyta a községet, majd napokon belül az országot is – örökre.
A XVIII. században a falu földesurai ruszin parasztokat hoztak birtokukra és telepítettek le Salánkon. Ezek hamarosan elmagyarosodtak, de megőrizték görög katolikus vallásukat.
A múlt század nagy forradalmának szele elérte a Helmec lábánál fekvő községet is. Kiemelkedő létszámban vettek részt a küzdelmekben. Bár a forradalom nem járt sikerrel, később, 1867-ben a negyvennyolcas reményekből sok minden valóra vált. A kibontakozó polgári fejlődés elérte a Nagyszőlős-környéki falvakat is; századunk elején már a salánki gazdák búzáját is „tüzes gép” csépelte ki.
Ugyancsak a század elején két nagy építkezés zajlott le salánk területén. Megépül a hat elemit és két ismétlő osztályt magába foglaló állami iskola, illetve ekkor fektették le a Nagyszőlős-Kovácsrét közötti keskeny nyomtávú vasutat.
Az 1944-ben kitörő világháború Salánk lakosságát is megviselte. Előbb a zsidókat hurcolták el, majd a hatalomváltást követően a falu munkaképes férfiait vitték el „háromnapos” munkatáborba.
A háborút követő rendszerváltozás-után megszilárduló szovjethatalom itt is berendezkedett: létrehozták a bortermelő állami gazdaságot és a kolhozt. A görög katolikus egyházból egy tollvonással pravoszlávot formálnak. Ekkor szerveződött az ukrán tannyelvű iskola is. A szovjethatalom idején vezetik be a villanyt, létrejön a göngyöleggyár, téglagyár, új községházát, művelődési házat, gyógyszertárat és óvodát építettek.
Századunk legjelentősebb reformfolyamata, a peresztrojka 1989 táján Salánkot is elérte. A demokratizálódás szelleme e községben is érezhető volt.
Ismét szabadon működhettek(nek) az egykoron eltaposott egyházak. Beindult a hitoktatás, az emberek visszakapták a reményt és hitüket.
A 90-es években hozzáláttak az új iskola építéséhez, mely hosszú viszontagságok között, magyarországi támogatással 1999 őszén megnyitotta kapuit a tanulni vágyók előtt. Azóta a diákok nyugatra jellemző körülmények között dolgozhatnak.
A falu lakossága kb. 3000 lelket tesz ki. Etnikai összetétele három nemzetiség közt oszlik meg. Legszámottevőbb ezek közül a magyarság, nem véletlenül színmagyar településként ismerik. A másik két nemzetiség: a cigányok és ukránok (főleg beházasodottak). A község kétfelekezetű; fele-fele arányban oszlik meg a görög katolikusok és reformátusok között.
Az elmúlt években gyakran fordultak meg a településen néprajzosok, akik különböző hagyományokat, szokásokat kutattak. De népi játékokat ebben a faluban még nem gyűjtöttek.