16 évvel ezelőtt kezdődött, amikor a pravoszláv egyház vezetősége úgy döntött, hogy őseink sírhantjaira, csontjaira templomot épít az 1958-ban bezárt régi temetőben. A KMKSZ Técsői Alapszervezetének éves közgyűlését tartottuk, és csak természetes, hogy a felfokozott, érzelmektől sem mentes fő téma az ősi sírkert lett. A közgyűlés elnöke Brenzovics László KMKSZ-alelnök, a területi tanács első elnökhelyettese volt. A résztvevőkkel együtt a temetőhöz vonultunk, ahol elszomorító látvány fogadott bennünket: az erőgép fejfát, sírhalmot nem kímélve egyengette a talajt, és kezdetét vette az építőanyagok helyszínre szállítása is. Brenzovics alelnök közbenjárására az építkezést azonnali hatállyal leállították. Az első győzelem megszületett. Ezen felbuzdulva a técsői magyarság elhatározta, hogy rendet tesz a temetőkertben, de a kezdeti lelkesedés idővel alábbhagyott.
Ekkortájt jelentek meg a városban a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület tagjai, akik elnökük, Hangácsi István vezetésével világháborús magyar katonai emlékhelyek után kutattak a körzetben. Megismerve a sírkert történetét, ők vállalták fel, hogy a helyi közösség és a KMKSZ egyetértésével egy emlékparkká alakítják a temetőt. A tervezést tett követte, első lépésként a hatalmas dudva, burjánzó bokrok kiirtása. Aztán az anyaország, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pénzügyi támogatásával, a helyi magyar közösség és a Vigyázók összefogásával a tereprendezés további mozzanatai következtek: kialakultak a sétálóutak, elkészült a kerítés jelentős része, felépült az emlékfal, ahova remélhetőleg felkerülnek majd azoknak a nevei, akik a temetőben nyugszanak.
Úgy gondoltuk, hogy ezzel békésen folytathatjuk az emlékpark további rendezését, kialakítását. Sajnos nem így történt. Magyarországi támogatással, a református egyház és az UMDSZ közreműködésével a temető szélén egy ravatalozót kezdtek építeni, ami azóta is félkészen áll. Jó lenne tudni, mi lesz a sorsa…
Utóbbi példa alapján mások úgy gondolták, hogy ha nekik lehet, nekünk miért nem, egy orvosi rendelő építéséhez kezdtek hozzá a sírkert területén. Nem volt egyszerű, de ezen a helyen, ugyancsak a Vigyázók segítségével, sikerült végérvényesen leállítani a beruházást.
Ugyanakkor ki kell jelenteni, hogy a kezdeti lendület már nem a régi: ebbe belejátszottak az emberi gyarlóság, a rosszindulatú, alaptalan vádaskodások, de a legnagyobb törést a Covid, majd a háború okozta.
Jó érzés viszont az, hogy egy kitartó, erős mag megmaradt. Ők olyan emberek, akiknek meggyőződése, hogy az ügy, amely mellett kitartanak – igaz. Az alapok megvannak, és ismerve a 16 évvel ezelőtti állapotokat, örömmel tölti el az ember lelkét, amit lát. Hogy továbbra is így legyen, ez már a következő generáció felelőssége. Úgy vélem, lesznek itt még múltunkra vigyázók, hisz a háború után béke lesz. Adja Isten, hogy így legyen!
A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején lelkes diákcsapat végzett népköltészeti gyűjtőmunkát a Tiszahát és Salánk környéki falvakban. A bicikliző csapatunk a Rákóczi-szabadságharc bölcsőjének emlékhelyeit kereste fel. Amikor egy-egy településre bementünk, azon túl, hogy az emberekkel találkoztunk, három dologra figyeltünk oda komolyan: a templomra, az iskolára és végül, de nem utolsósorban a temetőre. Ha ezeket rendben találtuk, nem voltak elhanyagolva, megnyugodtunk, hogy a közösség él, túlélni akar. Tette ezt akkor, amikor a nagy Szovjetunió a kommunizmusépítés lázában égett, javában folyt az új, a szovjet embertípus kialakítása. Igen, kis betűvel az embert, mert a nagybetűs EMBERTŐL a rendszer végtelenül félt. Tett is azért, hogy elhallgattassa őket – nem sok sikerrel.
Bölcsen álljunk tehát a strázsán, mert nekünk is túl kell élnünk.
Köszönet mindazoknak, akik támogatnak bennünket, köszönet a Vigyázóknak, az anyaországnak meg a gáncsoskodóknak, az ellendrukkereknek, a kishitűeknek is, hisz ők azok, akik megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk!
S. J.
