1944-es megemlékezés Salánkon,
November utolsó, s egyben advent első vasárnapján Ugocsa egyik legnagyobb magyar községében, a Rákóczi-emlékparkban álló 1944-es emlékműnél is fejet hajtottak a leszármazottak a Szovjetunió egyik legsúlyosabb háborús bűncselekménye, a málenkij robot helyi áldozatai előtt.
A Himnusz eléneklését követően Kalanics Éva, a KMKSZ Salánki Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd kifejtette, az áldozatok feleségei, sőt jórészt már a gyermekeik sincsenek közöttünk, nekünk, a leszármazottaknak kell megemlékeznünk róluk.
Dr. Kész Barnabás, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, néprajzkutató kitért rá, hogy a szovjet megszálló hatóságok nemcsak a katonaköteles korú magyar férfiakat, hanem a katonaköteles korú kárpátaljai német férfiakat, illetve a munkaképes korú német nőket is elhurcolták. Emlékeztetett arra, hogy a háború utáni kisebb helyreállítási munkálatok, a málenkij robot, vagyis a kis munka elvégzésének ürügyével kezdték meg a magyar férfiak összegyűjtését. Ez viszont egy sunyi, ravasz, alattomos eljárás volt. Felmenőink törvénytisztelő emberekként jelentkeztek a gyűjtőpontokon, onnan azonban már fegyveres őrök hajtották őket gyalogmenetekben a szolyvai gyűjtőtáborba, aztán – át a Kárpátokon – a Sztarij és Novij Szamborban kialakított lágerekbe, majd a GUPVI-táborokba (hadifoglyok és internáltak táboraiba), Kelet-Ukrajnába, Észak-Oroszországba, Szibériába. Sokan már Szolyván elhunytak a hideg, a kegyetlen bánásmód, az alultápláltság, a hastífuszjárvány miatt. A GUPVI-táborokban pedig a fagy, a gyenge tápértékű koszt, a megerőltető munka végzett sokukkal, sőt arra is volt példa, hogy oltás címén méreginjekciót kaptak, vagy apró üvegcserepeket tettek az ételükbe, s emiatt hunytak el. Salánkról 301 embert deportáltak, akik közül 59-en sohasem tértek haza, az viszont még mindig nem tisztázott, hogy egész Kárpátaljáról hány embert hurcoltak el. A becslések szerint 30-40 ezer főt deportáltak. De nem is a számok a fontosak, hanem az elhurcoltak kitartása, hite. Bár egyszerű emberek voltak, parasztok, munkások, értelmiségiek, mégis hősök voltak, mert hűek maradtak hitükhöz, nemzetükhöz, s egyetlen „bűnük” a magyarságuk volt… Ezt követően a felszólaló arra emlékeztette a megjelenteket, hogy bár már egy bő negyedszázad telt el azóta, hogy nyíltan beszélhetünk a deportálásokról, Ukrajna a Szovjetunió jogutódjaként máig sem kért bocsánatot ezért a háborús bűncselekményért, és kárpótlást sem fizetett az áldozatok leszármazottainak. Egyedül a magyar kormány nyújtott kárpótlást az utóbbiaknak. Végül pedig kitért rá, miszerint ma sem rózsás nemzetrészünk helyzete, megsértették oktatási és anyanyelv-használati jogainkat, melyek védelmében küzdenünk kell, küzdelmünkhöz pedig erőt meríthetünk az elhurcoltak kitartásából.
Balogh Attila salánki református lelkész A teremtés könyvéből vett bibliai ige alapján szólt az egybegyűltekhez, mely igében Isten ígéretet tett a kísértő által bűnbe vitt első emberpárnak arra, hogy eljön az a személy, aki majd a kígyó, az ős gonosz fejére tapos. Mert bár az ember vétkezett, hallgatott a kísértőre, Isten, aki megteremtette az embert, nem akarta őt az Istentől való elszakítottság állapotában hagyni. Jézus pedig valóban a kígyó fejére taposott, és megmentette a lelkünket, még ha ez földi élete végébe is került. S mit üzen ez az ige itt és most nekünk, megemlékező magyaroknak? Azt, hogy 77 évvel ezelőtt belénk is mart a gonosz, aki, mint Isten mondja, emberölő volt a kezdetektől fogva, ám Isten eltaposta a deportálásokért felelős gonosz rendszert, s nekünk ma is okunk van a reménységre, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?… Végezetül pedig áldott adventet, karácsonyvárást kívánt a megjelenteknek.
A megemlékezés keretében salánki fiatalok mutatták be az egykori történelmi eseményhez illő költeményekből és lágerversekből összeállított műsorukat.
A rendezvény végén sor került az emlékmű megkoszorúzására, majd a Szózat eléneklése zárta a megemlékezést.
Lajos Mihály
