Exkluzív interjú Kövér Lászlóval
Mint arról tudósításunkban beszámolunk, a Kárpátalja kincsei programsorozat részeként a beregszászi színházban február 8-án nagy sikerrel mutatták be a Vidnyánszky Attila rendezte Időfonal című színpadi produkciót. A Kárpátaljai Népfőiskolai Egyesület által szervezett premieren jelen volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke és felesége, Bekk Mária. Az előadást követően a magyar házelnök interjút adott a Kárpátalja hetilapnak.
– Elnök úr, a kárpátaljai magyarok számára mindig megtisztelő, amikor hozzánk érkezik. A mostani látogatása magánlátogatásnak minősül?
– Az ukrán partnereinknek jeleztük, hogy nem hivatalos útra érkezem. Ők ezt munkalátogatásként kategorizálták. Tehát ez egy félhivatalos látogatás, amelynek a kétoldalú államközi, parlamenti kapcsolatokhoz nincs köze. A mai utam a magyar–magyar kapcsolatokról szól, a mai estét egy nemzetpolitikai rendezvénynek tekintem, ami egy nagyon jóleső, lelki és művészeti élmény, föltöltődés számomra. Persze nem lennék teljesen őszinte, ha elhallgatnám azt, hogy van a mostani utunknak egy magánjellegű része is, Kovács Miklós, a KMKSZ volt elnöke, Molnár Eleonóra, az est szervezője és családjuk közel áll hozzánk.
– Az Időfonal című előadásban – amit láttunk – a kárpátaljai népművészet értékeit magukba integráló ruhákban léptek színpadra a színészek, felidézve a mai Kárpátalja ezeréves történetének fontos epizódjait. Az előbb beszélgettem egy ukrán újságíróval, aki nem értett mindent a látottakból, de nekünk, magyaroknak egyértelmű az üzenet…
– Molnár Eleonórával arról beszélgettünk az előbb, hogy hol lehetne ezt a darabot még bemutatni, hogy jobban értsék, mi Kárpátalja, és mi van most Kárpátalján. Szerintem ahhoz, hogy ezt valaki értékelni, érteni tudja, kell egyfajta történelmi műveltség, még a magyarországi magyarok részéről is. Egy nagyon tömény, sűrített, tartalmas darabot rendezett Vidnyánszky Attila egy divatbemutató ürügyén. Műfajilag ő sem akarta, vagy nem tudja meghatározni, és valóban nagyon nehezen beazonosítható. Mindenképpen nagy figyelmet, koncentrációt igényel az előadás, mert egyfajta asszociatív, kicsit álomszerű, kollektív emlékek egyfajta füzéreként tárul elénk ennek a vidéknek a történelme. Nem csoda, ha az itt élő ukránok minden részletében nem feltétlenül értik ezt, és nem azért, mert nem tudnak magyarul. Ahhoz, hogy ezt valaki értse, éreznie is kell tudni. Erre pedig csak mi, magyarok vagyunk képesek, pontosabban a Kárpát-medencei magyarságnak is csak egy része. Azt gondolom, hogy annak a résznek az önazonossága megerősítéséhez, meg a nemzetpolitika iránt nem feltétlenül elkötelezett magyarok Kárpátaljához történő közelebb viteléhez is hozzásegíthet ez az előadás. Tehát én bátorítanám a népfőiskolai társaságot, meg azokat is, akik hajlandóak ilyen jó célokat támogatni, hogy Magyarországon is érdemes lenne körbevinni az előadást, és minél több embernek megmutatni, mert értékes dologról van szó.
– Íjgyártó István kijevi magyar nagykövet első kárpátaljai látogatásakor elmondta, hogy az ukrán félnek benyújtottak egy kisebbségvédelmi koncepciót, amely magyar részről alapfeltétele a kétoldalú kapcsolatok javításának. Ön szerint lehet valami javulásra számítani a két ország viszonyában?
– A remény hal meg utoljára – a kicsit ironikus bölcsességünk szerint. Másrészt valóban eljutottak egy olyan pontra az ukrán–magyar kapcsolatok, amelyet nyugodtan tekinthetünk mélypontnak. Bízunk benne, hogy innen már csak fölfelé van út. Harmadrészt meg, ha a racionális gondolkodás létjogosultságában hiszünk – márpedig mi mást tehetnénk –, akkor abban kell reménykedni, hogy előbb-utóbb az ukránok is belátják, ez a fajta politika nekik is árt. Szerintem őket váratlanul érte a határozott, kemény és következetes, mindeneken keresztül kitartó, még adott esetben a NATO-val, vagy annak legnagyobb tagállama, az Amerikai Egyesült Államok nemzeti érdekeivel is szembehelyezkedő vagy pontosabban, attól a saját nemzeti érdekeit határozottan megkülönböztető magyar álláspont. Meglepte őket, mert nem ehhez voltak hozzászokva harminc éven keresztül. Eddig ugyanis egy megalázkodó, meghunyászkodó, a puszta létünkért is elnézést kérő magyar diplomáciával találkoztak, amivel könnyű volt jóban lenni. Az igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy bennünket is meglepett, ami történt. Mind ez ideig tudtuk, láttuk, hogy az egzisztenciális körülmények szempontjából a legnehezebb helyzetben a kárpátaljai magyarság volt az elmúlt három évtizedben. Ugyanakkor annak, hogy ez a 150–170 ezres kárpátaljai magyarság ezen körülmények dacára kitartott a saját szülőföldjén – hisz demográfiai szempontból relatíve a legkisebb veszteséget itt könyveltük el a határon túli magyar közösségek közül –, ennek az volt az egyik előfeltétele, hogy az ukrán állam nemzetpolitikája sem volt támadó, ellenséges. Miután nem sok vizet zavartunk, békén hagyott bennünket, ami relatív szabadságot, autonómiát adott legalább lelki, közösségi, kulturális értelemben az itteni magyarságnak. Mi sem értettük, hogy az az állam, amelynek talán mi segítettünk a legtöbbet, még a „Majdan” után is abban, hogy elkezdjen az euroatlanti integráció útján járni, az az állam egyszer csak hátba támad bennünket, az itt élő nemzeti közösségünket nehéz helyzetbe hozva. Ez egy olyan szituáció, amelynek a kialakulását állítólag senki sem akarta, de ha senki sem akarta, akkor talán nem lesz nehéz változtatni rajta.
– Ukrán politikai szereplők és a sajtó sokszor úgy állítják be a Magyarország által Kárpátaljának nyújtott gazdasági támogatásokat, például a gazdaságélénkítő Egán Ede-programot is, mint ha az egyfajta pozíciószerzés lenne a magyar kormányzat részéről. Mit tapasztal, milyen eredményei vannak a jelentős magyar támogatási programoknak?
– A nemzetpolitika Budapesten kezdődik, nem a határoknál. Ahhoz, hogy mi segíteni tudjunk bármelyik Trianon által elszakított nemzeti közösségünkön, ahhoz az kell, hogy legyen erőnk először a saját dolgainkat otthon rendben tartani. Azután forrásokat felszabadítani a támogatásra, és ezeket diplomáciai eszközökkel még meg is védeni az állam növekvő tekintélyén keresztül – ami a stabilitás erősödésével függ össze. Az, hogy ezt némelyek pozíciószerzésnek tekintik, csak szűklátókörűségnek minősíthető, egyfajta észak-koreai gondolkodásnak. Észak-Koreában nem szerez pozíciókat senki sem, Magyarországon viszont még ukrán befektetők is szereztek pozíciókat, mert egy nyitott ország vagyunk harminc éve. Hazánk 2010-től napjainkig csaknem 60 milliárd forint – azaz mintegy 190 millió euró – támogatást nyújtott Ukrajnának, elsősorban – de nem kizárólag – Kárpátalján. Ebből mintegy 17 milliárd forint irányult gazdaságfejlesztésre, amely ukrán állampolgárok vállalkozásain keresztül a szülőföldön való boldogulást igyekszik erősíteni. Ezt a kárpátaljai emberek – nemcsak a magyarok – pontosan tudják, és ha némely Kárpátalján kívülről jövő politikai erő próbál is zavart kelteni, nem ülnek fel a provokációnak. Tehát ha az európai uniós integrációs törekvéseit Ukrajna komolyan veszi, akkor nem félhet egy európai uniós tagállam, főleg nem egy tízmilliós ország gazdasági törekvéseitől. Ha valaki ettől őszintén fél, az azt jelenti, hogy a saját országát nem tartja alkalmasnak arra, hogy a nemzetközi gazdasági és politikai vérkeringésbe be tudjon kapcsolódni.
Badó Zsolt
