Lassan egy éve annak, hogy Ukrajna Legfelső Tanácsa 2017 szeptemberében elfogadta az új oktatási törvényt. Azóta a kárpátaljai magyarság figyelmét szinte teljesen leköti, hogy a jogszabálynak az oktatás nyelvére vonatkozó rendelkezései gyakorlatilag felszámolják az országban a nemzeti kisebbségek anyanyelvén folyó oktatást. Közben a sajtó egyre többet cikkezik arról, hogy a törvény, illetve az országban zajló egyéb reformok nemcsak a kisebbségeket érintik hátrányosan, hanem az oktatási rendszer egészét leépüléssel fenyegetik.
Az Oktatási és Tudományos Minisztériumban olyan oktatási reformot álmodtak meg, hogy kezdetben sokunknak tátva maradt a szája: európai elveket és haladó gyakorlatot ígértek a szovjet oktatási rendszer romjain. Aztán a realista szakemberek ébresztőt fújtak: honnan lesz pénz a beígért csodákra, például az új iskola (nova skola) elsősei számára kialakítandó XXI. századi tantermek ultramodern berendezésére, az új tantervekhez nélkülözhetetlen tankönyvekre, az iskolai alkalmazottak megemelt bérére?
Igen gyorsan megkaptuk e kérdésekre a kiábrándító választ. A kormány az oktatási reformmal párhuzamosan zajló decentralizáció keretében egyre több olyan feladatkört ruház át a helyi önkormányzatokra, amelyeket a közelmúltig a központi költségvetésből finanszíroztak, anélkül azonban, hogy elégséges forrásokat rendelne a gyarapodó kötelességekhez. Kijevben egyre azt szajkózzák, azért adják át a különféle adókból, illetékekből stb. származó bevételeket az önkormányzatoknak, hogy azoknak legyen miből gazdálkodniuk, ám egy rövid kezdeti időszakot leszámítva az átruházott feladatkörök és a hozzájuk rendelt források gyakorlatilag soha nem álltak arányban. (Ne feledjük, hogy az önkormányzatoknak az oktatás mellett többek között az egészségügyi és a kulturális intézmények fenntartása is a nyakukba szakadt.) A ternograd.te.ua adatai szerint például Ternopil 394 millió hrivnya pótlólagos bevételhez jutott éves szinten, miközben az átruházott kiadások 664 millió hrivnyával nőttek. Ami konkrétan az oktatást illeti, országszerte a települések 76%-a 30–55%-kal kapott kevesebbet az oktatási kiadásokra a szükségesnél. Ráadásul amellett, hogy a kormány nem, vagy csak késéssel teljesíti az oktatási támogatások folyósítása terén fennálló kötelezettségeit, még e szerényen csordogáló forrásokat sem mindig sikerül felhasználni, ha az önkormányzatnak nincs elég saját bevétele ahhoz, hogy finanszírozza a kiadások állami hányadának egyharmadával egyenlő önrészt. Jó példa a kialakult helyzetre, hogy 2017 decemberében a volóci járási oktatási-nevelési intézmények dolgozói a Kijev–Csap országút lezárásával voltak kénytelenek követelni 2-3 havi elmaradt bérük kifizetését, emlékeztet a 112.ua.
Mondhatná az olvasó, hogy nincs az a rendszer, amely segítene az elégséges bevétellel nem rendelkező önkormányzatoknak közfeladataik ellátásában, ám egyre többen állítják, maga az oktatási törvény sem az iskolásoknak az eddigieknél magasabb szintű képzését célozza meg. A jelenlegi, az egyes tárgyak elmélyült oktatását legalább elméletileg lehetővé tevő intézményrendszert ugyanis olyan iskolák váltanák fel, amelyekben a diákok állítólagos túlterheltsége miatt csökkenne az elsajátítandó tananyag mennyisége. A kormányzat emellett kimondatlanul is azt ajánlja, hogy az állami-önkormányzati fenntartású iskolák igazodjanak a szerényebb képességű, illetve a speciális oktatási igényű diákokhoz.
Szó sincs róla, hogy a szerényebb képességűek vagy speciális képzési igényűek ellátása ne lenne üdvözlendő közösségi cél. Ám ha a gyakorlatban mindez a tehetséggondozás leépítésével, az oktatás finanszírozásának csökkentésével jár, az sokak szemében felér egy genocídiummal.
Hogy miért? Elsősorban azért, mert azok a tehetséges gyerekek, akiknek csak állami iskolára futja – márpedig a többségük ilyen –, elveszítik a lehetőséget, hogy olyan szakosodott oktatási intézményekben tanuljanak, ahol nagyobb hangsúlyt fektetnek egyes tárgyak, például a fizika, matematika, kémia stb. oktatására, ami viszont a korszerű gazdaság számára alapvető ismeretek későbbi megszerzésének nélkülözhetetlen feltétele. A fiatalokat így megfosztják a lehetőségtől, hogy piacképes tudást, szakmát szerezzenek, miközben az országban előbb-utóbb hiány lesz megfelelően képzett szakemberekből. A versenyképes tudáshoz való hozzáférés elvesztése a népesség műveltségének hanyatlása mellett pedig rendszerint a társadalmi felemelkedés egyik csatornájának megszűnésével, a szegényebb néprétegek helyzetének konzerválásával is egyet jelent.
A sajtóban nem ritkák azok a világvége-víziók, amelyek előre vetítik, hogy a jövőben az állam nem szándékozik finanszírozni az iskolai könyvtárak, a szakkörök, a napközis csoportok fenntartását, az iskolai pszichológus, logopédus, szociális munkás foglalkoztatását. Egyesek szerint olyannyira kevés az oktatásra szánt pénz, hogy szeptembertől sok helyütt a tanítói bérekre sem jut majd elég, vagyis következnek a kényszerszabadságolások, hosszabb távon pedig a létszámleépítések, intézmény-összevonások. Elégséges finanszírozás hiányában elbocsátás várhat a szaktanárok egy részére, a szakkörök és napközis csoportok vezetőire. Némi túlzással a gyerekeknek az állam tulajdonképpen nem ajánlana egyebet, mint az iskolaépületet, ahol jó esetben megtanulhatnak írni-olvasni – tudjuk meg.
A kormányzat ezeket a vészterhes jóslatokat a reformokat ellenző rosszakarók károgásaként hárítja el, makacsul kitartva amellett, hogy jut elég pénz az oktatásra – s ahol mégsem, az az önkormányzatok hibája –, miközben a reformok összességében az oktatás minőségének javítását célozzák. Annyi bizonyos, hogy van min javítani. Idén az osvita.ua szerint a külső független értékelésen az érettségizők 14,5%-a nem teljesítette a minimális szintet ukrán nyelvből és irodalomból, amit nehéz arra fogni, hogy néhány kárpátaljai magyar állítólag nem akar megtanulni ukránul.
zzz
