Nagydobronyban a gazdaestéken rendszeresen felvetődik a kérdés: hogyan tovább? Egyesek amolyan panaszestéket tartanak: hagyjunk itt családot, házat, kapcsolatokat – azaz mindent, ami miatt szeretünk itt élni? Mások – a kevesek – úgy vélik, hogy okos gazdálkodással kibekkelhetők a jelenlegi nehézségek. Hogy kinek van igaza? A felelet némi számolást és könyvelési gyakorlatot igényel.
A gazdaképzőben arra okítjuk gazdáinkat és gazdasszonyainkat, hogy vezessenek pontos kimutatást a gazdaságot érintő bevételekről és kiadásokról, a valuta (forint, dollár) aktuális napi kurzusáról. Természetesen nem az adóhatóságnak van erre szüksége, hanem nekünk magunknak. Az egyes évek gazdálkodási adatainak összehasonlításával ugyanis értékelhetjük a saját tevékenységünket, kimutatható adott esetben, hogy hol számítottuk el magunkat egy-egy befektetéssel, fajtaválasztással, a munkaerő megválasztásával, a technológia nem megfelelően kivitelezett alkalmazásával stb. Esetleg a válság okozta gondokra is megoldást találhatunk.
Nagydobronyban a legjövedelmezőbb termesztési módnak a hideghajtatást tartják. Előbb valamilyen hidegtűrő kultúra kerül a fóliaházba (hónapos retek, újkrumpli, zöldhagyma stb.), majd a főkultúrát ültetik ki, ami lehet uborka, paradicsom, paprika stb. Azt tapasztaltuk, hogy szinte mindegy, melyik kultúrát választjuk, az egy négyzetméterre eső elérhető bevétel nem mutat jelentős eltérést.
Kérésünkre néhány gazda elhozta a tavalyi és az idei feljegyzéseit. Az adatok összehasonlíthatósága érdekében a fóliaházat, a meglévő művelő eszközöket adottaknak vettük, és ezekre nem számítottunk fel amortizációt. A családi gazdaságok tagjainak munkaerejét szintén adottnak vettük, azaz számukra bért nem számfejtettünk, csak azokat a kifizetéseket vettük figyelembe, amelyeket órabérként fizettek ki, illetve gépi munkára, növényvédelemre, a talajerő visszapótlására, csomagolóanyagok, vetőmagok beszerzésére stb. fordítottak, illetve a piacra jutás költségeit szintén bekalkuláltuk.
A gazdák adatait átlagolva a következő eredményeket kaptuk. A 2014-es esztendőben az egy négyzetméterre eső bevétel 11,7 dollárt tett ki, míg a kiadások 2,27 dollárt. Idén, azaz 2015-ben a bevétel 8,46 dollár, a kiadás pedig 2,64 dollár volt. Ebből következik, hogy 2014-ben a tiszta bevétel 9,43 dollárt tett ki négyzetméterenként, 2015-ben viszont 5,82 dollárt. Tavaly 14 hrivnyás dollárárfolyammal kalkuláltunk, míg idén a gyakori árfolyam-ingadozás miatt a bevételt naponta kellett kiszámítani. Végeredményben az egy négyzetméterre eső fajlagos jövedelem 3,6 dollárral csökkent 2015-ben az előző évhez viszonyítva, miközben a kiadások 0,37 dollárral nőttek. Ha a 2014-es esztendőt 100 százaléknak vesszük, akkor a bevétel csökkenése 33,3 százalékos volt, míg a közvetlen költségek az előző évi 116 százalékára nőttek.
Összességében beigazolódtak a korábbi sejtéseink, miszerint az ukrán nemzeti valuta devalválódásából származó veszteségeiket a gazdák fizetőképes kereslet hiányában nem tudták áremeléssel kompenzálni. Az okok elemzése egy külön cikk témája lehetne, miközben a hogyan tovább kérdése továbbra is megválaszolásra vár.
A jövőt firtató kérdést így is feltehetjük: mennyi tiszta bevételre lenne szükség egy négytagú családot – két szülőt és két gyermeket – alapul véve az elmúlt években elért életszínvonal megőrzéséhez? Korábban azt olvastam egy kárpátaljai hírportálon, hogy vidékünkön a tényleges létminimum havi 2500 hrivnya körül van. Az említett négytagú családnak tehát 10 ezer hrivnya havi és 120 ezer évi jövedelemre lenne szüksége a megélhetéshez. Jó volna feltételezni emellett, hogy az ukrán fizetőeszköz elér egy újabb stabil pontot a dollárhoz viszonyítva, és az árfolyam hosszabb időre 25 hrivnya körül fog megállapodni.
Nagydobronyiként engem is érdekel, hogy egyéb bevétel hiányában hány négyzetméter hajtatófelület birtokában tudom biztosítani az említett 120 ezer hrivnya körüli évi jövedelmet? Végezzünk el néhány számítást! Az idei esztendő tiszta haszna négyzetméterenként 5,82 dollár, ami 25 hrivnyás árfolyamon 145,50 hrivnyának felel meg. Tehát 1000 négyzetméternyi fóliaház idén 145 500 hrivnya jövedelemhez juttatja a tulajdonosait, ami valamivel meghaladja az említett tényleges létminimumot.
Feltehetjük tehát a kérdést: egy ekkora hajtatólétesítmény birtokában akár el is éldegélhetünk? A válasz: nem igazán, mert a fentebbi kalkulációban nem vettük figyelembe, hogy valamit félre kellene tennünk öregkorunkra, nem számoltunk az esetlegesen felmerülő egészségügyi-kórházi költségekkel, de még a bővített újratermelés tőkeigényével sem. Emellett időnként le kellene cserélnünk a gépkocsinkat (amelynek a piacra jutásban szintén lehet szerepe a család számára), és időről időre a házat-lakást is fel kell újítani, amelyben élünk. Véleményem szerint, a kötelező tartalékképzést is figyelembe véve, a fentebb kiszámított minimális jövedelemszintet meg szükséges duplázni, vagyis körülbelül 300 000 hrivnya éves bevételre van szükség, amihez 2000 négyzetméternyi hajtatólétesítménnyel kell rendelkezni.
Ennek a „terjeszkedésnek” azonban egyebek mellett fizikai korlátai is lehetnek. Nálunk ugyanis a teleknagyság nem haladja meg a 2500 négyzetmétert, avagy 25 árt, amiből átlagosan 1200-1500 négyzetmétert használhatunk termesztés céljaira, ha leszámítjuk az udvart és a gazdasági létesítményeket. A fennmaradó hasznosítható területből jellemzően mintegy 1000 négyzetméteren létesítenek fóliaházat a gazdák úgy, hogy az a szomszédokat se zavarja, s valamennyi előírásnak megfeleljen.
Felmerül tehát a kérdés, hol alakítsunk ki további 1000 négyzetméternyi hajtatólétesítményt a megélhetéshez? Hacsak a szomszéd a maga kertjét oda nem adja, bizony nincs más megoldás, mint a mezőre telepíteni a fóliaházat, ahol bőven akad hely a terjeszkedésre. Annál is inkább gondolnunk kell a terjeszkedésre, mivel ha körbetekintünk a nagyvilágban, láthatjuk, hogy például az anyaországban a tisztes megélhetéshez legalább 5000 négyzetméternyi hajtatófelület kell, míg Hollandiában ez a mutató öt hektár, vagyis 50 ezer négyzetméter, s a hírek arról szólnak, hogy a megélhetéshez szükséges terület még tovább fog nőni.
Tudom, hogy a mindennapi betevő megkeresésének más útjai és módjai is vannak. Említhetnénk például a termelés intenzitásának növelését (pl. fűtött fóliasátor), az iparban való elhelyezkedést, vagy – és ez a legfájóbb – a külföldi munkavállalást. Ráadásul ez utóbbi nem csak nekem fáj, hanem elsősorban annak a csonka családnak, amelynek a munkaképes tagjai napi 14 órát gürcölnek például a szamócaföldön.
Ez az írás valójában azért született, hogy megmutassa: ha számolunk, és jól dolgozunk, biztos megélhetést biztosíthatunk magunknak és a családunknak anélkül, hogy elhagynánk a szülőföldet. Javasolnám, hogy beszéljük meg ezt a kérdést. Ha valakinek más véleménye, ötlete van, írja meg!
Őr Hidi László
nagydobronyi gazdálkodó, a Pro agricultura Carpathica
Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány szaktanácsadója
